Én nem csalok. Te csalsz? Ő csal. Mi nem csalunk. Ti csaltok? Ők csalnak… Ha a 2014-es választásról beszélünk nagyjából így ragozhatnánk a törvényességhez való hozzáállásunkat. Már maga a „törvény” is valahol csalásból ered. De menjünk sorjába.

Én nem csaltam, pedig minden választásra elmentem. Nem mentem bele semmilyen láncszavazásba, nem szállítottam a velem egyivásúan gondolkodó szomszédaimat a szavazókörbe. Bevallom, az utca túl felén lakó házaspárt a szavazás után hazahoztam, mert ott ültek a padon, erőt gyűjtöttek, mielőtt nekiindultak volna. De ezt szabad.

Te csalsz a választásokon? – kérdeztem a minap félig tréfásan egy társaságban, amikor fideszes barátom bevallotta, már úgy megbánta hova írta be a keresztet, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett. Voltak fenntartásai már az előző négy évben is, de azzal nyugtatgatta a lelkiismeretét, hogy a következő ciklus a konszolidáció, a megbékélés időszaka lesz. De a korrupció, az uram-bátyám összefonódás egyre jobban szerves részévé lett a magyar közéletnek. Ebből már nem kér.

Ő az, aki csalt! Egy héttel az önkormányzati választások után szomszédommal a kapuban beszélgettünk, és az előttünk elsétáló hölgy felé biccentett. Az egyik szavazókörben delegált társak voltak, látta, ahogyan napközben többször is bele-belenézett a szavazók listájába, aztán, mintha csak rágyújtani menne, kiosont az iskolából és telefonált valakiknek. Pár perccel később megérkeztek az autók új szavazókkal. Szólt az elnöknek is, de az önkormányzat embere csak vállat vont.

Mi nem csalunk! – jelentette ki még a választások estéjén az egyik ellenzéki párt prominens vezetője, amikor a párt székházában, a már várható vereség gyászos hangulatában valaki szóvá merte tenni, mit beszélnek az emberek a választási visszaélésekről. „Ha veszítünk, akkor becsülettel veszítsünk!” – fűzte hozzá, de ott a teremben ez senkit nem tett boldoggá. Valaki azt morogta: olyan érzésem van, mintha szándékosan veszteni akarnának…

Ti csaltok? Amikor „baráti” politikusi körökben valaki ezt meg meri kérdezni a másiktól, természetesen mindenki tiltakozik. Mi ugyan nem! Pedig borítékolni merem, hogy a lelke mélyén valamennyi magyar politikus pontosan tudja, hogy melyik szervezet, milyen módszerekkel igyekszik a „maga oldalára” billenteni a szavazók „jó akaratát”. Kisebb-nagyobb svindliket persze a becsületesebbek is elkövetnek, de fátylat rá, úri körökben nem illik ilyesmit bevallani.

Ők viszont csalnak. Ez az „ők” a kormánypártra és a szatellitjére vonatkozik. Már akkor csaltak, amikor sebtiben olyan új választási rendszert nyomtak át a kétharmados szavazógépezeten, ami egyedül nekik kedvezett. Álszent módon persze széttárják a karjukat: ugyan már, ezek törvényes választások voltak, legitim felhatalmazásuk van a következő négy évre. Aztán egyre másra kerülnek elő a vallomások, amiket például az átlátszo.hu is csokorba gyűjtött: az ország legszegényebb településein mennyit fizettek az éhes romáknak, ha a bizottság előtt húzzák be a „kellő helyre” az ikszet, hogyan fenyegettek a segélyek, a közmunka elvesztésével.

Lehet, hogy nem a ragozással, hanem magával az igével van a baj?

Somfai Péter 

(Népszava)