NAGY RÉSZVÉTTEL VETTEK VÉGSŐ BÚCSÚT A CSEPELIEK ERNSZT ANTALTÓL
A csepeli temető ravatalozójában tegnap délután több száz csepeli vett végső búcsút Ernszt Antaltól, Csepel közéletének, a Csepel Művek vezetésének és a csepeli munkásmozgalom meghatározó, kiemelkedő személyiségétől.
Csáky László megrendítő megemlékezése után a volt munkatársak nevében Horváth Gyula így búcsúzott a 85 éves korában elhunyt Ernszt Antaltól:
Lezárult! Ezt a szót ezen a helyen igen sokszor kimondják!
És valóban! Itt döbben rá az ember, hogy az élet, a megkezdett út, a küzdelem egyszer véget ér. Leáll a hevesen dobogó, hittel teli szív, és a racionális gondolatokat összerakó agy, ami az emberi életet különlegessé, kiemelkedővé és egyedivé teszi. A munka, a tervszerű cselekvés mozgása áll meg, és helyébe a nyugalom, a csend, a megváltoztathatatlan halál fájdalma költözik.
Akkor, amikor a munkatársak nevében búcsúzom Ernszt Antaltól, a vezetőnktől, a főnöktől, a baloldalitól, a sportot és kultúrát segítőtől, a hetven éve vasas szakszervezeti tagsággal rendelkező elkötelezett vezetőtől - ezek a gondolatok vezérelnek. Azzal, hogy megrendülten állunk a Csepeli temetőben, és
ki-ki a maga emlékeibe mélyed - nem csak a kiváló és érző embertől, hanem a közös küzdelemtől is búcsúzunk. „Tonya”, nem csak egy férfinév, hanem egy gondolkodásmód, egy jelkép is volt. Azé a gondolkodásé, ahol a gyakorlati cselekvésben is megjelent ráció mellett az emberi emancipáció fogalma is nagyon fontos helyet kapott. Az a csepeli kísérletnek mondott valóság, ami rengeteg ember számára hozott felemelkedést, munkát, perspektívát és tartalmas életet. Nem várt ezért sem Ernszt Antal, sem a munkatársai köszönetet. Drága halottunk is csupán azt várta, hogy láthassa, hogy az itt élő emberek boldogulnak az életben. Arra törekedett, az volt az öröme, amikor érezhetővé vált, hogy a csepeli dolgozó emberek életkörülményei javultak. A gyerekeik nem nélkülöznek, iskolába járnak, és tehetségük szerint készülhetnek arra, hogy az itteni tradíciókat a társadalmi spirál egy magasabb szintjén képviselni, építeni tudják.
Csepel Magyarországnak soha nem csak egy átlagos települése volt!
Csepel, a hazai iparnak, a műszaki tudásnak, a termelésnek és ebből adódóan a dolgozók szellemi életének, kultúrájának, sportjának motorja volt. Azt, hogy ide eljuthatott egy kis falutól ez a város - amely a háborúk és a forradalmak tüzében mindig a legmagasabb hőfokon izzott - kitűnő és kezdeményező irányítókra volt szüksége. Ernszt Antal egyike volt azoknak a vezetőknek, akik ezen az úton irányították a küzdelmet. Mi pedig, volt munkatársai, barátai büszkék vagyunk arra, hogy együtt menetelhettünk vele ezen az addig ki nem taposott úton. Olyan világot terveztünk, ahol az emberek megbúvó energiáját jó, és általuk is támogatható cél-irányába fordíthatjuk. Akartuk, hogy a modern módszerek, gyárakban, alkotói közösségekben, magas szintű ellátásban, jó lakhatásban és más materiális javakban is testet ölthessenek. És ez valósággá vált! Csepel a putrik, a tuberkulózis kolóniájából, a modern város szintjére emelkedett. Mégis igaztalan és alaptalan vádak célpontjaivá váltunk! Ebben a nem könnyű időszakban is Ernszt Antal fáklyaként világított előttünk. Csak azzal, hogy tudtuk, hogy létezik; erősebbek, kitartóbbak lettünk. Segített, mint mindig! Most abban, hogy legyen erőnk ahhoz, hogy túléljük, átvészeljük a kritikus időket. És újra fordulóban a világ! Előkerültek azok a gondolatok, amelyek munkánk gyakorlatában alappillérek voltak. Újra vannak gondolkodók, akik látják már az állami szerepvállalás fontosságát, a szegénység és a gazdagság antagonisztikus ellentétét, a szociálpolitika és az emberről való gondoskodás fontosságát, az elosztás és újraelosztás igazságosabbá tételének szükségességét, és mindezek változatlanságából következtethető összes beláthatatlan társadalmi feszültséget. Csak a megoldást nem találják! Nekünk sem sikerült ugyan munkánk során megoldani a világ legnehezebb kérdéseit, de kísérletet tettünk egy igazságosabb feleletre! És, ha csak ennyit lát majd küzdelmünkből az utókor, akkor sem éltünk hiába!
Tonya bátyámmal pár hónapja találkoztam utoljára. Az utcán ment, büszkén, céltudatosan. Odaléptem hozzá, megöleltük egymást. Érdeklődött a családom iránt, és amikor megnyugtató választ hallott így szólt. „Gyuszikám! Ne törjön le a választási eredmény. Én és a barátaid köszönjük, hogy felvállaltad a küzdelmet. Az eredmény azt is mutatja, hogy sokan vannak Csepelen, akiket nem győzött le az alaptalan propaganda. Jó, hogy vállaltad!”
Ez volt az utolsó mondata, amit már akkor is összeszorult torokkal hallgattam és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy meg tudtam köszönni. Akkor eszembe sem jutott, hogy mulasztásomat fájdalommal, majd itt, a ravatala előtt kell pótolnom.
Tisztelt Ernszt elvtárs! Drága Tonya bátyám!
Minden testben és lélekben itt lévő, és már eltávozott harcostársad, munkatársad, barátod és tisztelőd nevében mondok köszönetet emberségedért, kitartó, töretlen hitedért, amivel mindannyiunkat segítettél, és hozzájárultál Csepel, és az ország épüléséhez.
Emlékedet megőrizzük!
Nyugodj békében!
