A leggyűlöletesebb szó. Felzabálja a jövőt. Csikorgó krétával húzza le a listáról a terveket. Szoknunk kell már nekünk, harmincasoknak is. Pedig arról volt szó, hogy a „majd” a szüleinkkel együtt nyugdíjba vonul. Ehhez képest egyre gyakrabban jön elő.
Én egy európai országban akartam élni. Jelzők nélküli, „csak” európai országban. És úgy nézett ki, hogy össze is jön; bénán, de lelkesen és őszintén indultunk. Aztán öt éve összegyűrtük és sárba dobtuk az egészet, váll fölött, sarkon fordulva. Ma annyi közünk van Európához, hogy befogadtak félmillió magyar gazdasági menekültet, eközben narancsszín mancsok lopják az onnan érkező pénzt, Orbán Viktor pedig időről időre rúg egyet Nyugat felé. Azt hiszi, hogy nekik fáj, de közben minket taszajt keletebbre. És csak abban tudunk bízni, hogy majd egyszer Európa lesz itt is. Tanult, toleráns, elfogadó Európa.
Aztán azt is gondoltuk, hogy az nem jöhet el újra, amikor Magyarország regnáló kormánya és egy náci, méghozzá egy srác bőrszíne miatt annak barátnőjét összeverő náci egy húron pendülnek. De.
Majd egyszer megint békében fogunk élni, és nem hisszük, hogy valaki kevesebb amiatt, amilyennek vagy ahol született. Majd. Egyszer kinyitunk minden határt, és befogadó ország leszünk, majd. De most még szögesdrótot tekerünk a hazánk nyakára, saját húsunkba tépnek a pengék. Mi, akik átvágtuk a vasfüggönyt! Majd átvágjuk megint. Majd. Húsz évig bogoztuk az állami korrupció szögesdrótját is, üvegzseb, közérdekű adatok, nem tökéletesen, de az irány egyértelmű volt. Most meg tízmillió forintba kerül, ha megkérded a tolvajt, mit lopott. De majd egyszer kérés nélkül is kint lesz minden a honlapon vagy az első füttyszóra kikerül. Majd.
Korábban olyan világ felé haladtunk, ahol nem számít, fiút vagy lányt szeretsz, és legalább évente egyszer kimehetsz az utcára megmutatni a boldogságod, vállalni magad. Idén a miniszterelnök maga intette a melegeket kushadásra, szorgos bunkók pedig a belváros közepén szórtak sertéstrágyát a Pride (meg az ott élők) elé. De lesz majd itt melegházasság is, sokára, majd. Amit majd nem átkoznak ki az erkölcstannak csúfolt tanórán, pláne hogy majd kihúzzák az órarendből ezt a tantárgyat, jelen formájában mindenképp. Majd egyszer nem kivágják, hanem ültetik a fákat, és nem építenek majd több stadiont a semmiért.
A mai szegények gyereke nem megy egyetemre, de majd eljön az az idő, amikor kevesebb lesz a szegény, és egyre több a tanult, jól kereső polgár. A közmunka is meg fog szűnni majd, amint olyan kormánya lesz az országnak, amelyik nem tőle függő, éhbéren tartott cselédosztályt akar létrehozni, hanem azért tesz, hogy minél több önmagáról gondoskodó, a piacon helytálló polgár legyen Magyarországon. Monopóliumok nélkül, mert majd, a távoli jövőben a trafikosoktól a CBA-ig mindenki megtapasztalja (újra), hogy milyen, amikor nem a polgármester feleségeként vagy a miniszterelnök szotyipartnereként jön a profit, hanem a kemény munkából.
Majd. De egyelőre ez még csak rosszabb lesz, és fontos éveket, akár évtizednél is többet vesznek el az életemből. Talán már ősz szakállú, keserű nyugdíjas leszek, aki csak abban bízik, hogy a gyerekének már jobb lesz. Majd.
Gyűlöletes szó.
Forrás: HVG és Facebook
