Tizennyolc éves gyermeke közmunkáról álmodik – mondta  egy közmunkás.

Üzenete sokkal lehangolóbb, mint sok részletgazdag jelentés a magyar vidékről. A munkakezdés előtt álló fiatal ugyanis ebbéli reményével a magyar vidék pusztulását beszéli el. Ez az álom azt üzeni: felnőtt  az a generáció, amelynek legszebb elképzelése, hogy a minimálbérnél sokkal kevesebb fizetésért közmunkát végezhet.

Ezen még csak meg sem lepődhetünk, elvégre hosszú ideje tudjuk, hogy a dél- és kelet-magyarországi térség – bolgár és román régiókkal konkurálva – az Európai Unió legszegényebb vidékei közé tartozik.

És azt is tudjuk hosszú ideje, hogy senki, de senki nem foglalkozik azzal, miként lehetne megmenteni a felejtéstől az elhagyott vidéket. A kormány inkább milliárdokért uszít soha nem látott idegenek ellen, és hirdeti, hogy az ország jobban teljesít.

Abban biztosan, hogy jövőtlenné tegye Magyarországot. Annak a társadalomnak ugyanis biztosan nincs holnapja, amelyben 

az egyenlőtlenségeket a végletekig feszítik azzal, hogy a születés kasztba zárja a gyerekeket. Hiszen sorra nőnek fel azok, akiknek minden erőfeszítése, tehetsége, akarata kevés ahhoz, hogy élethelyzetük megváltozzon.

A szegények iránti érdektelenségből logikusan következik a világ, amely a közmunka köré szerveződik. Amelyben a fiatal arról álmodik, hogy közmunkás lehet. Amelyben a békési településen az dönti el a polgármester-választást, ki mit ígér a közmunkásoknak. Amelyben földesurakként járnak el helyi elöljárók, és kényük-kedvük szerint osztják a közmunkát. Amelyben elképzelhető, hogy ehhez sem jut hozzá az, aki nem megy el a katonai sorozásra. Amelyben nincs már semmi, amely éltetné a reményt, ígérne valamit annak, aki teper, kapar, erőlködik.

Amelyben a magyar már álomtalan.