Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

augusztus 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Az utolsó levél: búcsú Lujzi nénitől, Szegedy Lujza csepeli pedagógustól

2017.08.10. 05:59 csú

szegedi_lujza_diszpolgar-egyedul.pngNyolcvannégy éves korában elhunyt Szegedy Lujza tanárnő, Csepel díszpolgára - adta hírül a csepel.hu. Szegedy Lujzát a csepeli önkormányzat saját halottjának tekinti.

Szegedy Lujza 1956-ban végzett az ELTE magyar-román szakán. A diploma után egy Baja melletti kis faluban kezdett el tanítani, majd néhány év múlva visszatért Csepelre, ahová születése óta kötődött. Egykori általános iskolájában – az akkori „Kalamár 232.”-ben, a mai Eötvös József Általános Iskolában – kezdett el tanítani, ott, ahol kisdiákként tanulta a betűvetést. Magyar nyelvet és irodalmat oktatott, szigorúan és következetesen. Diákjai szerették, s nem csak az órákon találkoztak vele: jártak hozzá hímző-szakkörre, együtt kirándultak, énekeltek. Hosszú ideig vezette a Perczel Mór Úttörőcsapatot, ahol nagy szeretettel és odaadással szervezte az iskola szabadidős tevékenyégét. Egész életet a tanításnak, a gyerekeknek szentelte. Kezei alatt nemzedékek nőttek fel, akik számára valódi mintát adott megbecsülésből, tiszteletből, igaz emberségből.

Drága Lujzi néni! Most nem írni, hanem sírni kellene, de nem lehet, mert hallom simogatóan szigorú szavát: semmi érzelgősség, még nem csengettek, nincs vége az órának. Addig nem is lesz vége, amíg emlékszünk Lujzi nénire. Sokan és sokáig fogunk emlékezni, mert

Lujzi néni feledhetetlen. Történeteinket gyerekeinknek, unokáinknak is átadjuk.  Rengeteg egykori csepeli csibész, csitri, suhanc lett ember a kezei alatt. Én mégis arra a kézre emlékezem, amelyik egy negyven év körüli asszony kezét simogatta a Csepel Vas- és Fémművekben, a dolgozók esti általános iskolájában. Lujzi nénié volt,  a betűvetésre, az írásra tanította azt az asszonyt, aki végre meg tudott írni egy levelet. Tanító és tanított évtizedeken át ragaszkodott ehhez a beszédes képhez. Nincs több levél, csak emlék. Lujzi néni a díszpolgári cím átvételekor Csarnai Attilának így idézte fel élete meghatározó élményeit:

Irgalmatlanul szigorú voltam

Összesen 48 évig tanított  Szegedy Lujza. A végtelen szigorúságáról, ugyanakkor pedáns következetességéről ismert pedagógust manapság rendre megállítják az utcán egykori tanítványai, akik nem felejtették el, mit köszönhetnek neki. Hallgassuk meg őt, s ne vágjunk a szavába, mert csak feleslegesen akasztanánk meg a beszédben.

„Hogy erélyes-e?! Irgalmatlanul szigorú voltam! Tudom, féltek is tőlem a gyerekek, de azzal is tisztában voltak, hogy amit mondtam, azt következetesen betartottam. Pontosan tudták, mit várok el tőlük, s amit megköveteltem, értük tettem. A szigorúság pedig elsőként rám vonatkozott: minden órára felkészültem, soha nem késtem, s kicsöngetésig nem lehetett viháncolni a tanteremben. De ezek a gyerekek, akik egykor tartottak tőlem, ma felkeresnek, s szeretettel emlegetik, hogy jó szívvel gondolnak rám.

szegedy_lujzi_neni.PNGMindenáron tanár akartam lenni. Ugyanabba az iskolába jártam, ahol később a legtovább tanítottam, de akkor Báró Eötvös József Általános Népiskolának hívták. A Jedlikben érettségiztem, majd az ELTE magyar-román szakán végeztem 1956-ban. Ezt követően Csátaljára kerültem, mert oda küldtek tanítani, s nagyon szép öt évet töltöttem el ott. Amikor a Szárcsa utcai iskolát 1961-ben felépítették, visszahívtak Csepelre, s 1966-ig oktattam náluk. Utána a mai Eötvös József Általános Iskolában tanítottam egészen nyugdíjazásomig, majd szerződéses tanárként 2004-ig. Alaposan ismertem a királyerdei gyerekeket, hiszen magam is közöttük éltem. Többnyire szegények, de igyekvőek voltak. A gyerekekkel, szülőkkel együtt látogattuk a múzeumokat és az Operát, mert az nem lehetett, hogy nem ismerik nemzeti értékeinket. Gyakran jártunk kirándulni vidékre és külföldre is; felkerestük és megkoszorúztuk azokat a helyeket, ahol híres magyarok éltek. Pénzt pedig úgy teremtettünk elő, hogy a gyerekekkel együtt dolgoztunk a Duna téeszben vagy télen havat lapátoltunk. A diákok megtanulták, mit jelent a kétkezi munka, és hogyan becsüljék meg a keresetüket.

Az akkori világban elképzelhetetlen volt, hogy egy diák feleseljen a tanárral. A gyerekkel nemcsak a jogait, hanem a kötelességeit is ismertetni kell. És az sem járja, hogy egymással rivalizáljanak, milyen gazdagok a szüleik; miféle divatos ruhákban jelennek meg és drága mobilokkal dicsekednek! A szülők felelőssége, hogy többet beszélgessenek a gyerekkel, s otthon ne a pénz legyen a központi téma!

Felnőtteket is tanítottam a dolgozók iskolájában. Emlékszem, volt egy ötgyermekes édesanya, akinek a csemetéit is oktattam. Azt tűnt fel nekem, hogy a gyerekek ellenőrzőjét rendszeresen nem írta alá az anyuka, márpedig én szigorúan ellenőriztem a láttamozásokat. Beszéltem az édesanyával, aki beismerte, hogy analfabéta… A gyerekei tanítgatták írni, hogy legalább a nevét képes legyen betűzni, de nem ment. Utána megtanítottam írni, s rettenetesen boldog volt, hogy egy idő után már mondatokat tudott megfogalmazni. Akkor arra kért, hogy segítsek megírni egy levelezőlapot, amelyet édesanyjának küldött el. Öt szabályos, szép mondatot írt le magától – s ebben benne volt az egész élete. Ez volt az ő első levele…”

Forrás: Csarnai Attila

fotó: Burger Barna

 

A bejegyzés trackback címe:

http://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr10012731792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.