A velem egyidős Laci barátom panaszkodott, hogy képzeljem, az unokái csak akcentussal beszélnek magyarul. Strasbourgban élnek születésük óta. Csak úgy félvállról odavágom: hozasd haza őket! Kétségbeesett szemekkel néz rám, és megkérdezi, hogyan gondolom?

-Tudod te,- mondja felháborodottan - hogy mennyit keres ott a fiam? Legalább háromszorosát az itteni legjobb keresetnek. És akkor még szerény vagyok. A kedvezmények, a családi támogatás, és a szociális ellátás meg sokszorosa az ittenieknek. Az unokáim óvodába, iskolába járnak. Olyan iskolába, ahol különböző anyanyelvű gyerekek tanulnak. Az oktatás francia, és német nyelven folyik, angol az idegen nyelv. Ahány náció jár az osztályba, annyi asszisztens van a csoportban, hogy segítsen a tanárnak, meg a diáknak. Nekünk is van magyar asszisztensünk! Hol tudom én ennek csak a töredékét is megteremteni itthon?

Elhiszem, hogy igaza van, de

tudom, hogy az itthonlétnek vannak nagyon fontos elemei. Olyanok, amiknek a nélkülözése nagy hiányt jelent az ember lelkében. Szokások, kultúrák, rokonok, barátok, ételek. Egyáltalán mind az, amit az otthon jelent. Egy külföldi országban az ember azért csak idegen! Londonban, ahol szinte nincs olyan utca, ahol a szállodában, üzletekben ne találkoznánk magyar alkalmazottakkal, gyakran hallani, hogy a magyar azért itt is csak magyar! Nincs annyi fizetés, több az elvárás, az előmenetel meg szinte lehetetlen. Igaz az asszonynak nem kell dolgoznia, mert egy fizetésből is megél a család. No de az én barátom gyerekeinél nem így van! Ott az asszony is dolgozik! Ő nem magyar! Bizonyára ezért erősíti azt a döntést, hogy ne jöjjenek haza: gondolom én, magamban.

Vezetés közben ezek jártak az eszembe, és ahogy bámulok ki a kocsim szélvédőjén, mintha a motorházfedél alól valami pirosság villanna elő! Ahogy lehet megállok, és kitapogatom, hogy mi lehet az. Egy büntetési tasak! Még előző nap rakhatták oda! A tíznapos kis unokámat vittük a Heim Pál Kórházba, és szemben a szt. István kórház parkolójában álltam meg a kocsival. Délután négy volt! (akkor jött Putyin) Ijedtségünkben a legkisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy azt figyeljük, hogy kell-e parkolási díjat fizetni.
Hát, kellett volna! Mivel a fizetés kimaradt, megbüntettek!

Na azért nem a csepeli Sághi-féle kegyetlen tízezres tarifával, hanem 2200-al. De ugyanúgy, ahogy Sághinak sem számított, az ember, (mert március 15-én az egész fővárosban szabad parkolni, csak nála nem. És főleg nekem, meg az ellenzéknek nem!) ezeknek sem számított, hogy beteg kisgyerekkel rohantunk a kórházba. Kegyetlenül, és embertelenül büntettek! Azért, mert nem az ember számít, hanem a bevétel!

Visszaültem a kocsiba, és az előző gondolat folytatódott bennem. Azonnal rá is jöttem, hogy ez lehet a különbség az itthon, és a külföld között!

Míg Nyugat Európában a hivatalok, intézmények, ember számba veszik a külföldit is, addig itthon még a magyart sem! Míg külföldön minden közhivatalnok tudja, hogy ő van az emberekért, addig itthon sok esetben fordított a helyzet, és azt hiszik, hogy a hivatalos szervekért (például a közterület-felügyelők eltartásáért) vannak az emberek. Itthon nem a hatalom szolgálja az embereket, hanem elvárják, hogy az emberek szolgálják és féljék a hatalmat! Míg a Fidesz párt- és kormány-emberei kétpofával szidják a nyugatot, addig azok azon fáradoznak, hogyan tehetnék a liberális demokráciát az állampolgáraik számára egyre jobbá, a külföldieknek meg egyre vonzóbbá. Míg itthon minden szinten tombol az erőszak, torát üli a gyűlölet, és a kirekesztés teszi a beteges lelkek számára egyedül elviselhetővé saját iszonyatos sorsukat, addig a világ boldogabb felén, a pápával az élen, újrakezdi felemelni fejét az emberség, az erkölcs és az értékek tisztelete. Csak jöjjön már el hozzánk is! Az lenne a legkisebb baj, ha akcentussal beszélne!

Forrás: Horváth Gyula Facebook oldala