Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

december 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Az Első Magyar Köztársaság kikiáltása 99 éve történt a Parlamentnél

2017.11.16. 04:24 csú

karolyi_mihaly_az_elso_magyar_koztarsasag_elnoke.jpgA magyar köztársaságot 1918. november 16-án kiáltotta ki az akkori budapesti Országház teret ellepő, kétszázezresre becsült tömeg, illetve a Parlament kupolacsarnokában ülésező, a vidéki nemzeti tanácsok küldötteit is magában foglaló nagy Nemzeti Tanács.

Még nevezetesebbé teszi e napot, hogy az őszirózsás forradalommal elnyert függetlenség ugyanekkor öltött törvényes formát. Az ideiglenes alkotmány szerepét betöltő Néphatározat első cikke kimondta: „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.” A Néphatározat további pontjaiban felszólította a kormányt, sürgősen alkosson törvényeket az általános titkos választójogról, az esküdtbíráskodásról, a sajtószabadságról és más szabadságjogokról, „a földmíves népnek földhöz juttatásáról”. Az új választójog alapján üljön össze az alkotmányozó nemzetgyűlés, fogadja el a köztársaság alkotmányát, és

válassza meg a köztársaság elnökét.

Miután összedőlt a Monarchia

A gyűlés előtt a régi, 1910-ben választott képviselőház ült össze Szász Károly elnökletével, hogy kimondja feloszlását. Csak néhány tucat képviselő vett részt az ülésen, azok viszont vita nélkül elfogadták az elnök javaslatát, senki sem vetette fel a határozatképesség kérdését. Még kevesebben jelentek meg a felsőház hasonló tárgyú ülésén, melyen Wlassics Gyula báró elnökölt. A függetlenségi érzelmű arisztokraták közül jó néhányan mint vendégek ott maradtak és részt vettek a nagy Nemzeti Tanács ülésén, így fejezve ki szolidaritásukat a köztársasággal, a néppel.

Hock János katolikus pap és Károlyi-párti képviselő – mint a Nemzeti Tanács elnöke – terjesztette elő nagy beszéd kíséretében a Néphatározatot. A határozat szövegét Nagy György ügyvéd, a világháború előtt betiltott Köztársasági Párt alapítója olvasta fel. Beszédet mondott Károlyi Mihály és a szociáldemokrata párt nevében Kunfi Zsigmond. Károlyi miniszterelnök felolvasta a világ népeihez szóló szikratáviratát, melyben a szabadságharcos múltra hivatkozva leszögezte, hogy a magyar nép a Habsburg-uralom, a háború bűneiért nem felelős. Az új, demokratikus Magyarország „reméli, hogy megtalálja az országban élő testvérnemzetekkel való együttműködés lehetőségét”, és hogy felveszik a Népszövetség tagjai közé.

A gyűlés után a lelkesen éljenző tömeg elénekelte a Himnuszt és a Marseillaise-t.

A tömeggyűlést egyetlen incidens zavarta meg: repülőgépek jelentek meg az Országház fölött és a „forradalmi szocialisták” csoportjának szocialista köztársaságot követelő, vörös színű röplapjainak ezreit szórták az ünneplő nép közé. A kormány és a magyar Nemzeti Tanács tagjait ennél az akkor még teljesen képtelennek tűnő felhívásnál jobban aggasztotta, hogy a vidék képviselői között nem voltak jelen a hazai szlávok és románok nemzeti tanácsainak küldöttei. Azok már másfelé orientálódtak.

Táviratok százai, falvak és városok nemzeti tanácsainak határozatai követelték a köztársaság kikiáltását. A pesti munkásság már a forradalom másnapján, november elsején követelte Tisza Kálmán téri gyűlésén (ma: Köztársaság tér): a Nemzeti Tanács „kiáltsa ki azonnal a köztársaságot!” Erre két hetet kellett várniuk, ami nem nagy idő – 1946-ban jó fél évvel a háború befejezése és a rendszerváltás után lett csak ismét köztársaság Magyarország –, de forradalmi időkben soknak tűnt. Mire volt jó a két hét?

A határok…

Az elmúlt évtizedekben történetírásunk arra a nézetre hajlott, hogy azért késett a proklamáció, mert a forradalom kormánya nem volt elég forradalmi. Van is ebben igazság. Károlyi – aki 1918 februárjában még azt mondta a képviselőházban: „természetes, hogy a forradalomtól féltem az országot” – tekintettel volt nála is mérsékeltebb híveire. Visszásnak érezte, hogy ő, aki a béke érdekében többször próbált a királyhoz közeledni s végül elfogadta kezéből a miniszterelnöki kinevezést, hatalmi szóval detronizálja, s foglalja el a köztársaság elnöki székét.

Mindezért – s mert demokraták voltak – a kormányférfiak a hat hét alatt összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlésre kívánták bízni az államforma eldöntését, az elnök és a kormány megválasztását. S manapság, mikor alkalmunk van megfigyelni a parlamentáris demokrácia hátrányait és előnyeit, úgy véljük: igazuk volt. A demokratikus választás eredménye lehet ilyen vagy olyan, de érvényét sem a nép, sem a nemzet nevében nem lehet kétségbe vonni. Ausztriában, Németországban, Csehszlovákiában a választások viszonylag gyors megtartása konszolidálta a demokratikus forradalmat. A magyar polgári demokrácia elbukásának egyik oka éppen a választások halogatása volt. S ha a választás után mégis elbukik, vívmányai legitimitását nehéz lett volna kétségbe vonni. Nehezebb lett volna az összeomlás minden következményét Károlyi Mihály, vagy a szociáldemokraták, vagy a Jászi-féle szabadkőművesek nyakába varrni.

A választások halogatásába persze belejátszott egy, a fentieknél súlyosabb indok: az új Magyarország határainak kérdése. Ha területe egy részén akár idegen megszállás, akár a nem magyar lakosság távolmaradása miatt nem sikerül megtartani a választásokat, az érv lehetett volna ellenünk a békekonferencián. De még ezt is vállalni kellett volna, ahogy vállalták mások is.

Még fel sem merült azonban a választások elhalasztásának szüksége, mikor külső események kényszerítették a kormányt elhatározása feladására. Nem a temesvári katonák, az ózdi munkások vagy Nagy György köztársasági pártja, akik ugyancsak hevesen követelték a köztársaság azonnali kikiáltását – az osztrák köztársaság proklamálása teremtett új helyzetet.

November 10-én Károlyi még azt mondta a köztársaságot követelő, tüntető tömegnek: „már benne vagyunk a köztársaságban”, de amíg a népakarat választásokon nem nyilvánul meg, „nem akarjuk, hogy a köztársaság kikiáltása és az elnökké választás puccsszerűen történjék”. 11-én megérkezett a hír, hogy IV. Károly király lemondott ausztriai császári trónjáról. Károlyi nyomban kijelentette: „ha egyszer lemondott az osztrák koronáról, tulajdonképpen automatikusan lemondott a magyar koronáról is”.

A Nemzeti Tanács november 11-én felszólította a helyi nemzeti tanácsokat (melyek a forradalom után még a falvak többségében is megalakultak): közöljék a nép akaratát az államforma kérdésében. A válasz teljesen egyhangú volt, senki sem emelt szót a királyság fenntartása mellett. Nem is lett volna realitása ilyen véleménynek, hiszen az ausztriai köztársaság november 12-i és a német köztársaság november 9-i kikiáltását is nagyban befolyásolta, hogy a győztes hatalmak egyértelműen leszögezték: szó sem lehet arról, hogy a Hohenzollern- és Habsburg-család bárhol uralmon maradjon. Az ellen nem lehetett volna kifogásuk, hogy Károlyi – az egyik legősibb arisztokrata család sarja – kikiáltassa magát a király nélküli királyság kormányzójának, de ilyen ízléstelenség tőle távol állt.

Királyhűség vagy köztársaság?

És a néptől? Az ellenforradalom éveiben szokás volt ezt a megoldást azzal indokolni, hogy a magyar nép monarchikus érzelmű. Valóban az lett volna? Kétségtelen, hogy a Dunántúl katolikus falvaiban, a Felvidék és Erdély részben német városaiban mindig élt a Habsburg-ház tisztelete, s ez a tisztelet elmélyült Ferenc József idején. Ám a Tisza vidéki magyarság, Erdély nem német lakossága, tanyasi kunok és városi munkások a múltban is kevés jelét adták Bécs iránti vonzalmuknak. Magyar nemzeti királyság pedig a 16. század óta nem volt, felelevenítése annyira anakronisztikus, hogy komoly magyar trónkövetelő Rákóczi óta nem lépett fel. A forradalom igazságügy-minisztere és történetírója, a debreceni Juhász Nagy Sándor éppenséggel azzal érvelt 1945-ben megjelent könyvében, hogy az erdélyi fejedelmek „életfogytiglan választott köztársasági elnökök voltak”, s Kossuth kormányzó elnöki” címében félig kimondva már ott a köztársasági elnök. De akárhány híve volt a királyságnak – 1918 novemberében mélyen hallgattak.

Sőt, Wlassics, a felsőház elnöke felajánlotta, hogy a felsőház kiad egy köztársasági, detronizáló proklamációt. Károlyi azonban királyi abdikációt (lemondást) akart, s mikor ezt Batthyány Tivadar közölte Wlassiccsal, az önként vállalta, hogy személyesen szólítja fel lemondásra a királyt. November 13-án kereste fel őt eckartsaui vadászkastélyában, vele mentek Esterházy Miklós herceg főpohárnokmester, Dessewffy Emil gróf és Széchenyi Emil gróf a főrendek képviseletében. A király csak hosszas vívódás után, zokogva írta alá nyilatkozatát: a nemzetnek joga van az államforma megválasztására.

Csak mindezek után adta ki a Nemzeti Tanács november 14-én kiáltványát, amely e szavakkal fejeződött be: „éljen a szabad magyar népköztársaság”, s 16-án került sor a köztársaság ünnepélyes proklamálására. A közvélemény azt várta, hogy Károlyit köztársasági elnökké kiáltják ki, de ő meg akarta várni az új nemzetgyűlés megválasztását. Csak akkor – 1919. január 11-én – fogadta el a Nemzeti Tanácstól az ideiglenes köztársasági elnöki megbízatást, amikor a nemzetgyűlés összehívása teljesen bizonytalanná vált.

Magyarország teljes állami függetlenségét az 1918-as forradalom vívta ki 1849 után, és ez azóta fennmaradt – bár változó körülmények között. A népköztársaságot viszont elsöpörte az új forradalom 1919 márciusában. Annak bukása után az első ellenforradalmi kormányok (Friedrich, Huszár) fenntartották a népköztársasági államformát a választásokig. A változott körülmények között 1920 elején összeült nemzetgyűlés az akkori politikai hangulatjegyében negyedszázadra visszaállította a királyságot mint államformát.

A Monarchia romjain

1918 őszén a széthullott Habsburg-monarchia romjain alakult 3 független állam szinte egyszerre kiáltotta ki a köztársaságot. Csehszlovákiában azóta ez a nap nemzeti ünnep, s méltán. A mai állam – bár változó rendszerekben, egy szlovák függetlenségi epizóddal, a kezdettől csak ráadásnak tekintett Kárpát-Ukrajna feladásával – az 1918. októberi forradalom örököse. Ezért a politika sem kérdőjelezheti meg az ünnepet, a civil társadalom is elfogadja, s ha a szlovákok más dátumot tekintenek magukénak, az csak két nappal későbbre esik.

Ausztria vesztesége nem volt kisebb Magyarországénál, az idegen impérium alá került németek számát tekintve sem; s ha úgy vesszük, hogy ők voltak a Monarchia uralkodó nemzete: még kevésbé. De az osztrák közvélemény jobban felkészült a katasztrófára, fegyelmezettebben fogadta, ha keserűséggel is. Ezt jelképezi, hogy hivatalosan állami ünneppé (Staatsfeiertag) nyilvánították november 12-ét. Az 1934. évi jobboldali fordulat alkotmányából a „köztársaság” megnevezés elmaradt, s bár a háború után a köztársaságot visszaállították, november 12-e egyszerű emléknappá degradálódott.

Legrosszabbul a magyar független köztársaság kikiáltásának napja járt. A függetlenség elnyerésének fatális egybeesése a régi Magyarország nagyobb felének elvesztésével árnyékot vetett a köztársaságra; hiába vált a 67-es kiegyezés óta mind általánosabbá – ha kimondhatatlanul is – a felismerés, hogy a teljes függetlenség és a területi integritás nehezen tarthatók fenn együtt, a nemzeti tragédia nyomán keletkezett ellenforradalmi rendszer szemlélete a forradalmat a háborúvesztés következményéből szinte annak okává tette, erőszakot téve a kronológián. Még az ellenforradalmi rendszer bukása után sem merült fel a köztársaság napjának felelevenítése, az ötvenes évek ideológiája meg éppen nem akarta ünnepelni a polgári forradalmat. Trianon öröksége mellett ma sem képzelhető el, hogy november 16-a örömünnep legyen; de azért ott a helye jeles történelmi emléknapjaink sorában.

Forrás: Részletek Hajdu Tibor történész munkájából: A köztársaság kikiáltása

A bejegyzés trackback címe:

http://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr1713279507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Tarjányi László 2017.11.16. 09:33:54

Nagy marhaság volt! Hozzájárult a Magyar Királyság feldarabolásához. A padovai fegyverszüneti egyezmény aláírásakor egyetlen idegen katona sem állt magyar területen! A Károlyi-kormány szétzavarta a másfélmilliós magyar hadsereget (Linder Béla, "nem akarok több katonát látni"), a románok hatszázezer fős hadserege nem tudta volna elfoglalni Erdélyt!

Kemal Atatürk vezette Törökország nem fogadta el a békefeltételeket, három évvel később számára sokkal kedvezőbb feltételekkel írhatta azt alá! Ne felejtsük el, az antant országok ugyanúgy belefáradtak a háborúba, a franciák nem áldozták volna fel katonáikat, hogy a románok területhez jussanak! Ebből is látszik, mennyire igaz, "gyáva népnek nincs hazája"

Károlyi Mihály meg egy frusztrált politikai kalandor volt, nem államférfi! Őt a csehek tartották el később, míg Linder Bélát a szerbek Belgrádban! Ilyen alakokra nem is szabadna pazarolni a nyomdafestéket!

Tarjányi László 2017.11.16. 09:40:09

Linder Béla kilenc napig volt hadügyminiszter. A 42 éves katonatisztet az apukája kísérte el a hadügyminisztériumba átvenni a hadügyminiszteri posztot! SIC!