Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

február 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

A Fidesz legyőzhető

2018.02.10. 02:08 csú

orban-elhasalt-777.pngA kölcsönös önkorlátozással járó választási együttműködésnek köszönhetően az ellenzék a kormánypártok ellen fordíthatná az aránytalan választási rendszer logikáját. Vélemény.

Nem igaz, hogy a Fidesz választáson nem győzhető le. Legyőzhető. Kétharmaddal is.

Viszont a választási bojkottot sikerre vinni, vagyis meghátrálásra kényszeríteni vele a hatalmon lévőket, jóval nagyobb feladat lenne, mint kétharmaddal megnyerni a választást. Sokkal mélyebb bizalmat, együttműködési készséget feltételez a felek között, és sokkal nagyobb szervezettséget kíván, mint ami egy ilyen választási győzelemhez kéne. Ezért a bojkott javaslata kevesebb mint két hónappal a tavaszi választás előtt az ellenzéki pártok és a véleményformáló értelmiség közös szerencsétlenkedésének újabb elképesztő tünete a szememben.

Nem igaz, hogy a Fidesz választáson nem győzhető le.

Tagadhatatlanul rendkívül nehéz a feladat, de teljesíthető. Annak ellenére, hogy a kormánypártok mérhetetlen nagy illegitim erőfölényt élveznek anyagiakban is, a médiában is és az aránytalan választási rendszernek köszönhetően is. Kétségtelenül van azonban a sikernek néhány komoly előfeltétele.

Az első, a legkomolyabb, hogy az ellenzéki pártok valóban akarjanak győzni április 8-án.

A második,  tisztában legyenek vele, hogy

a valódi győzelem az ellenzék kétharmados többségének megszerzését jelentené. A Fidesz ugyanis nem csupán kormánypárt, hanem rendszerpárt, rendszeralkotó és -fenntartó párt. A kormánypártot le lehet váltani egyszerű többséggel is, a rendszerpártot, az Orbán-rendszert fenntartó „pártot" és autokrata rendszerét azonban csak kétharmaddal lehetséges. És ehhez a Jobbiktól a DK-ig valamennyi számottevő ellenzéki szereplőre szükség van.

A harmadik előfeltétel, hogy őszintén szembenézzenek a mai valóságos helyzetükkel, és bevallják maguknak, hogy reális számítás szerint milyen kevésre lenne elég ebben a választási rendszerben, ha összehangolatlanul, önállóan, vagy csupán részleges együttműködéseket vállalva indítanának egyéni jelölteket és országos listákat.

A negyedik előfeltétel, hogy miután felismerték: a saját rendszerváltó céljaik következtében együttműködésre vannak ítélve, képesek legyenek gyorsan és rugalmasan tárgyalni a közös minimumprogramról és a választáson való egyeztetett indulásról. Legyen meg bennük az egymás érdekeinek méltánylásához szükséges önmérséklet, kompromisszumkészség, politikusi bölcsesség, vagyis képesek legyenek a pártjuk közvetlen érdekének szolgálatát az ország érdekének szolgálatával összehangolni.

Ha idáig megvolnánk, akkor az a következő kérdés, hogy mi a legalkalmasabb együttműködési forma az ellenzéki mandátumok maximalizálására. A közelmúltban erről a Magyar Nemzetben részletesebben is írtam, a helyzet változásához igazított javaslat lényege a következő.

Egy olyan ellenzéki szövetség, amelynek a pártjai alapértékeikben vitathatatlanul közös nevezőn vannak, programban és stílusban pedig legalábbis nem összeegyeztethetetlenek, a kormány- és rendszerváltás egymásra torlódott feladatát egyetlen közös vállalkozással is teljesíthetné. Könnyedén a kormánykoalíció ellen fordíthatná az aránytalan választási rendszer logikáját.

Létrehozhatná a lehetséges legszorosabb választási együttműködést, vagyis egyetlen közös ellenzéki listával és valamennyi választókörzetben közös egyéni jelöltekkel indulhatna, és olyan közös programot hirdethetne meg, amely egyaránt szólna az orbáni önkényuralmi rendszer felszámolásának és a liberális demokrácia újraalapozásának lépéseiről, valamint a következő normális kormányzati ciklus teendőiről is, és ezzel április 8-án könnyedén kétharmadot szerezhetne. Kormányalakítás után pedig nyugodtan nekifoghatna a feltorlódott gondok-bajok orvoslásának.

Előrevéve természetesen a rendszerváltás legfontosabb lépéseit, hiszen az valóban kétségtelen, hogy az új kormány a kétharmados többséggel bebetonozott illiberális rendszer változatlan intézményi keretei között aligha valósíthatná meg a céljait, és az államszervezet kulcspozícióiban ülő Orbán-káderek, az ellenzékbe szorult Fidesz–KDNP és az általuk kézben tartott média nyomása alatt a választási győztes záros határidőn belül dicstelenül belebukna a kormányzási kísérletébe, hogy annál diadalmasabban térhessen vissza az orbáni jobboldal.

Szép lenne, de az ellenzéki együttműködés eme legszorosabb, leghatékonyabb változata már nyilvánvalóan nem hozható létre, mivel a mai ellenzék legalább háromosztatú és pártjaikat a múlthoz való viszonyuk, programjuk és politikai kultúrájuk szerint is súlyos ellentétek terhelik, amelyek feloldására a hátra lévő idő túlságosan kevés.

Ezért ma az együttműködés egy kevésbé szoros, de a kétharmados győzelmet és a rendszerváltást még mindig elérhetővé tevő formáját célszerű választaniuk. A korábbi években már többször felmerült úgynevezett „technikai koalíció” módosított változatát. Tartalmában és időtartamában is korlátozott, úgynevezett „átmeneti koalíció” létrehozását, amely a kétharmados győzelemhez szükséges egyéni választókerületi koordinált jelöltállításra és lényegében csupán egy rendszerváltó minimumprogram véghezvitelét célzó, egy-másfél éves közös kormányzásra terjedne ki.

Csak annak a megvalósítására, amiben az ellenzéki pártok ismert programjaik alapján már valójában ma is közös nevezőn vannak, illetve aránylag könnyen összehangolhatók a nézeteik. A hatalommegosztásra, fékekre és ellensúlyokra épülő liberális demokrácia újjáépítésére, pontosabban a 2010 előtt nálunk létező rendszer jelentősen módosított, feljavított változatának felépítésére. A közvagyon intézményesített rablásával kapcsolatos elszámoltatásra és a felelősök megbüntetésére, valamint azoknak a közjóval kapcsolatos szociális, kulturális, környezeti minimumoknak az érvényesítésére, amelyekben az összefogás részesei az előző huszonhét év tanulságai alapján közös nevezőre juthatnak.

Ezt a rövid, átmeneti közös kormányzást aztán a normalitáshoz való visszatérés jegyében az új, alacsonyabb választási küszöböt tartalmazó, arányos választási rendszer szerint megrendezett választás zárná le. És csak ezután, a következő kormányzati ciklusban jöhetne valamikor az 1990 után eltelt kacskaringós évtizedeket lezáró aktusként a széles pártpolitikai konszenzust kifejező, véglegesnek szánt alkotmány elfogadása és népszavazáson történő megerősítése.

Az Orbán-rendszertől való megszabadulás eme kétlépcsős folyamatában történő együttműködés nem kívánja meg a résztvevőktől, hogy tagadják meg önmagukat. Sem azt nem kívánja, hogy erősebb önkritikával nézzék a saját múltjukat, mint eddig tették, sem azt, hogy adják fel a saját ambíciójukat, dobják el a saját programjukat. Csak annyit kíván, hogy egy rövid időre, a közös vállalkozás idejére tegyék zárójelbe a múltat. Megvalósítandóként azt vegyék előre a programjukból, ami a kormánykoalícióval szemben közös nevezőt teremt közöttük. És alkalmazkodva a választási rendszer teremtette kényszerhelyzethez, józanul egyeztessék az ambícióikat a közös érdekeik alapján.

Ha vállalkoznak erre a közös munkára, azzal nem egymás elfogadhatatlan múltját legitimálják, hanem az elfogadható jelenét és a reményteli jövőjét. Ha képeseknek bizonyulnak az együttműködésre az illegitim önkényuralmi rendszer felszámolásában és a közös demokratikus játéktér és szabályrendszer újjáépítésében, és egy szolidárisabb, igazságosabb, erőforrásait bölcsebben használó, lehetőségeit egyenlőbben elosztó közös haza politikai megalapozásában, azzal azt is bizonyítani fogják, hogy ellenfélként méltók egymás elismerésére. És mi lehetne biztatóbb a demokráciánk jövőjére nézve, mint épp ez.

Nagyobb sikerrel kecsegtetne, ha az „átmeneti koalíció” résztvevői az ellenzék háromosztatúságának kifejezéseképpen legfeljebb csupán három országos listát állítanának fel, és ennek következtében olyan egyéni választókerületi koordinált jelöltállításban egyezhetnének meg, aminek köszönhetően minden körzetben csak egy ellenzéki indulna a kormánypárti aspiránssal szemben. Bár a közelmúltban tapasztalhatók voltak apró elmozdulások az önálló indulás mellett a legcsökönyösebben kitartó, és még a koordinált jelöltállítást is elutasító pártok álláspontjában (Jobbik, LMP, Momentum), ez azonban nagyon kevés a boldogsághoz.

Ma már nyílvánvalónak látszik, hogy háromnál mindenképpen több párt fog országos listát indítani. Akkor pedig már nem jöhet létre olyan helyzet, hogy minden egyéni körzetben csupán egy jelölt képviselje az ellenzéket. Hiszen ahhoz, hogy egy párt országos listát állíthasson, a 106 választókerületből legalább 27-ben kell indulnia egyéni jelöltjének. Négy lista között már nem lehet úgy felosztani az indulási lehetőségeket, hogy mindegyiknek jusson legalább 27 hely.

Ennek ellenére még mindig létrehozható volna kétharmados győzelmet eredményező együttműködés az ellenzéki pártok között. De ennek is elengedhetetlen feltétele a teljes körű, valamennyi egyéni választókerületre kiterjedő megegyezés azok között a mérhető támogatottságú ellenzéki pártok között, amelyek semmiképpen nem akarnak lemondani arról a szándékukról, hogy önálló országos listát állítsanak, és ezzel az egész országban választhatóvá tegyék magukat. Ennek a megegyezésnek azonban már nem mindenütt ugyanaz lenne a tétje.

Előbb közösen ki kellene jelölni azt a 27 választókerületet, amelyben az ellenzéki pártoknak a legkisebb a nyerési esélyük a kormánypárti jelölttel szemben, függetlenül attól, hogy milyen formában indulnának, külön-külön vagy egyetlen jelöltet támogatva. És még hozzá úgy kellene összerakni ezt a 27-es listát, hogy feltétlenül legyen benne legalább egy budapesti és kilenc különböző megyéből való egyéni választókerület.

Ebben a 27 egyéni kerületben minden országos listát állítani akaró párt szabadon indíthatna egyéni jelöltet. Itt azok is megszerezhetnék az országos lista állításának jogát, akiknél az egyszázalékos támogatottság elérése sem vehető biztosra, ennek ellenére ragaszkodnak ahhoz, hogy országosan megmérethessék magukat. Tőlük csak annyi önkorlátozást kíván ez a terv, hogy e 27 választókerületen kívülre ne lépjenek, máshol ne zavarják jelöltállítással a többi ellenzéki párt vizeit.

A nehezebb feladat ugyanis a számottevőbb támogatottságú ellenzéki pártokra vár, akiknek a maradék 79 választókerület kellene elosztaniuk egymás között. Hogy mindenütt csupán egy ellenzéki jelölt maradjon a színen a kormánypárti jelölttel szemben, aki jó eséllyel elhozhatja a mandátumot, ha a támogatására kölcsönösen valamennyi ellenzéki párt ösztönzi a híveit.

A csaknem három évtizedes választási statisztikai adatok elemzésével nagy biztonsággal kijelölhető az említett 27 leggyengébb ellenzéki kerület.

A másik csomagba tartozó 79 kerületből le kell vonni a már részben közösen támogatott független jelöltek (Kész Zoltán, Mellár Tamás) kerületeit. A maradékot pedig fel kell osztani az egy százalékot nagy valószínűséggel átlépő pártok között (Jobbik, MSZP–P, DK, LMP, Együtt, Momentum). A mérvadó közvéleménykutató cégek utolsó három hónapban mért népszerűségi adatainak arányában. Ha ma készülne a felosztás, ez azt jelentené, hogy a Jobbik hozzávetőleg 22, az MSZP–Párbeszéd 20, a DK 13, az LMP 13, az Együtt 5, a Momentum 4 jó mandátumszerzési eséllyel bíró egyéni indulási lehetőséget kaphatna. Összességében viszont ők is csak 49, 47,40, 40, 32, 31 helyen állíthatnának egyéni jelöltet. Ami együtt járna azzal a hátránnyal, hogy jóval kevesebb kampánytámogatásra számíthatnának, mintha mindenhol önállóan indulnak. Úgyanakkor nem kétséges, hogy az együttműködés híre, az egy irányú, erős üzenet sokkal hatékonyabban szólítaná meg a választókat, és kevesebb pénzből is sokkal nagyobb mozgósításra lenne képes az ellenzék.

Ha a népszerűségi adatok szerint megtörténne az egyéni indulási lehetőségek számszerű elosztása az említett pártok között, akkor persze még mindig várna rájuk egy újabb egyeztetési feladat. Annak a közös érdekeknek megfelelő kijelölése, hogy melyik pártnak mely kerületekben van joga élnie a jelöltállítási lehetőségével. Ez azonban már jórészt tényleg csak technikai kérdés. Hiszen minden szereplőnek érdeke, hogy ott indíthasson az egész ellenzék támogatására igényt tartó jelöltet, ahol az ő pártjának eleve jobbak az esélyei. És a többieknek is ez az érdekük. A választási statisztikai adatsorokra és a közelmúlt közvéleménykutatási adataira alapozva korántsem lehetetlen feladat ezekben egyetértésre jutni.

A kölcsönös önkorlátozással járó választási együttműködésnek köszönhetően az ellenzék még így is a kormánypártok ellen fordíthatná az aránytalan választási rendszer logikáját, és akár 79 egyéni mandátumot is elhozhatna előlük. Amivel még akkor is az övé lehetne a parlamenti képviselői helyek kétharmada, ha a kormánykoalíció országos listája bőven 30 százalék fölötti eredménnyel szerezné meg az első helyet. Vagyis nem kétséges, hogy amit elveszítenének a réven, azt bőven meghozná a nyereség a vámon. Minden szempontból.

Nem igaz, hogy a Fidesz nem győzhető le. Legyőzhető. Kétharmaddal is.

Csak – ceterum censeo – helyzetismeret, lényeglátó képesség, együttműködési készség és egy kis bölcsesség kéne mindehhez. És aztán erős mozgósítás, a választási részvétel 70 százalékosnál magasabbra tornászása. Ami korántsem lenne lehetetlen, hiszen a részvételnek immár valóban komoly tétje volna.

ELEK ISTVÁN

Forrás: HVG.HU

A bejegyzés trackback címe:

http://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr3613644268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Tarjányi László 2018.02.10. 22:33:16

Sajnos erről egy közmondás jut eszembe, "Variál, mint zsidó az üres boltban." Kétségtelenül igaz amit a szerző leírt, csak az a baj, hogy mindent feltételes módban kellett írnia!

A pártok anyagi érdekénél fontosabb azok vezetőinek személyes ambíciója, ez az ami megakadályozza az együttműködést! Miért is van ennyi párt? Honnan is jöttek? Két párt, az MSZP és az SZDSZ töredezett szét. A vezetőik nem látták be hogy kihullottak a történelem rostáján, rég elfelejtették a polgári foglalkozásukat, náluk már egzisztenciális kényszer a politizálás mint megélhetési forrás! Úgy bizony, már a politikai osztály teljesen megélhetési politikusokból áll! Valamennyit el kellene küldeni vagy nyugdíjazni, emberségből államköltségen!

Nem tudjuk velük újragombolni a kabátot! Meg a rendszerváltás óta politizálók már úgyis bőven ötven felett járnak! Ebben a korban már nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott világhoz! Megvárjuk hogy Orbánt a hóna alatt tartják a testőrei az emelvényen? Vannak fiatalok, azoknak kellene lehetőséget adni! Miért nincsenek ma professzorok akik ajánlani tudnák tehetséges tanítványaikat? Mert Orbánék hasonlóan emelkedtek fel, s hatalomféltésből elvágták ennek az útját!

Egyetlen megoldás van, a népnek kell a kezébe venni a haza sorsát! Választáson szerintem csak úgy lehet legyőzni az Orbán-rendszert, ha a választók maguk szervezik meg az előválasztást! A legtöbb szavazatot elért jelöltre kell aztán szavazni április 8-án!

Ha erre képtelenek vagyunk, akkor már csak arra várhatunk, hogy Orbán környezetében van egy hazaszerető "szikh testőr" vagy egy magyar Iliescu!