A naptár 1968 májusát mutatta. Nyugat-Európa a jóléti államok fénykorát élte, a világháború utáni generáció viszont a kialakult kereteket feszegette. A forrongó tavasz a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult. A diákok radikális egyetemi reformokat követeltek, és hevesen támadták a fogyasztói társadalmat.
Május 3-án a Sorbonne diákjainak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-iekkel, a diákszervezetek lecsillapítására a rendőrséget hívták ki. Közelharc vette kezdetét a hatalom és a lázongó ifjúság között, a város hadszíntérré vált, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és
kiégett autók uralták a képet.
A rendőrökkel való összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette ötszázat.
A diákság hamarosan támogatást is kapott, a rendőrség kemény fellépése nyomán a szakszervezetek május 13-i tüntetésén 750 ezer ember vett részt, a rendszerrel szembeni elégedetlenség általános sztrájkmozgalommá szélesedett. Sztrájkoltak az állami hivatalok, a rádió és a televízió. A munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.
Május 20-án közel ötmillióan sztrájkoltak, szinte az egész ország megbénult. A politikai szervezetek nem tudták az események irányítását kézbe venni, az 1967-es választásokon megerősödött baloldal, a kommunista párt sem volt képes a mozgalom élére állni.
A hatalom megrendült, a kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, De Gaulle tábornok megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.
Daniel Cohn-Bendit, népszerűbb nevén Vörös Danny, a diákság emblematikus figurája a kiutasítás szomorú sorsára jutott, mire a diákok felgyújtották a tőzsdét, a kapitalizmus "templomát". De Gaulle tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte, de maga mögött tudva a hadsereget, visszautasította a lemondására irányuló követeléseket. Feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki.
A forradalommal fenyegető elhúzódó lázadás azonban kezdett kifulladni. A júniusi választásokon a tábornok - aki állítólag májusban már megírta lemondó levelét - újra bizalmat kapott a franciáktól, noha tekintélye megrendült. A társadalmi feszültségek nem szűntek meg, az V. köztársaság rendje igazán csak Pompidou elnöksége alatt állt helyre.
1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket. "Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit" - mondta Gilles Lipovetsky szociológus.
Most, ötven évvel az 1968-as párizsi diáklázadás eseményei után a Gucci legújabb kampánya 1968 macskakő-hajigálós, egyetemfoglalós Párizsát idézi meg, a Christian Dior az 50. évfordulón szintén ‘68-at idéző modelleket futtat: logó pulcsik, szoknyák, patchwork dzsekik, „álmodozó fiatalok” – 1968-cal pár évtized alatt ez történt, a forradalmat megette az haute couture, a lázadás tartalom nélküli nosztalgikus designtéma lett.
A békésebbnek tűnő jelszavakat jobb híján bármikor be lehet dobni unalmasabb marketinges brainstormingokon:
Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!
Minden hatalmat a fantáziának!
Az aszfalt alatt ott a strand
– ezekkel biztos nem lesz semmi gáz, az utcaköveket úgysem kezdi senki kiszedni már a célcsoportból, hogy eljusson a plázsig.
1968, illetve az általa szimbolizált hatvanas évek és az ifjúsági lázadás rég nyugdíjba ment, ahogy mára lényegében a nagy generáció is, az antikapitalista forradalom helyén dekorációs kellékek maradtak és a barikádépítések nosztalgiája, különben sem jönne ki nagy muníció a rendőrsorfal ellen abból a kevés utcakőből, amit meghagytak a turisták kedvéért a kandeláberes utcákban.
Forrás: Múlt-kor, Index
Fotó: AFP-MTI
