Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Emlékezés Hajtun Klára csepeli grafikusművészre

2010.11.19. 10:50 Szerkesztő73

 „Minden emberben fa lakik, / ágaira fészkel a hit, / s dalol, mint valami madár, / míg le nem üti a halál. // Minden fában lélek lakik, / az emeli az ágait, / és fészket óv, szélnek feszül, / s szenved – már majdnem emberül.” (Ratkó József: Ember, fa)

A 13 éve elhunyt Hajtun Klára csepeli grafikusművész emlékére kiállítást rendez a Hricsovinyi Galéria és Baráti Köre A tárlatot november 24-én, szerdán este hat órakor dr.Cs. Tóth János művészeti író nyitja meg a Hricsovinyi Galériában, amelynek címe:  Csepeli Mátyás utca13. A  kiállítás megnyitóján részt vesz az elhunyt művész két gyermeke, M. Hajtun Zsuzsa zongoraművész, zenepedagógus és Hajtun György újságíró is. M. Hajtun Zsuzsa a megnyitó részt vevői előtt felidézi édesanyja emlékét. A rendezvényen közreműködik Farkas Katalin operaénekes és Szentkirályi Aladár hegedűművész. A kiállítást december 14-ig láthatják az érdeklődők.

 
Hajtun Klára grafikáit évtizedeken át közölte a Csepel újság. A művész életművének, alkotásainak jó ismerője, Halász Imre, a Csepel újság egykori munkatársa tavaly mondott megnyitó beszédet Hajtun Klára egyik kiállításán. A költő-újságíró szavait figyelmébe ajánljuk a csepeli értékek tisztelőinek:
 
Halász Imre
 
Hajtun Klára emlékkiállítása elé
 
Ünnep van, esős ünnep, mint 161 évvel ezelőtt, gyönyörű ünnep. És nekünk, csepelieknek is ünnep a mai nap. A Király-Erdei-Műhely újabb tárlatára jöttünk ide, a Kondor utca 29.-be, ahol nemcsak a kerületi s a távolabb élő kortársak mutatkoznak be műveikkel már évek óta, de jönnek, sereglenek a drága néhaiak is, hogy ne felejtsük el őket sem, hogy őrizzük szobraikban, metszeteikben, rajzaikban, olajképeikben ránk hagyott értékeiket. Mert megszenvedett, igaz értékeket hagytak ránk.
 
Járt már itt, a meghitt minigalériában a hamar kiégő drága Didó hercegnő szobrászasszony: H. Varga Ilona, a magát a Kecskeméti Naiv Múzeum legjobbjai közé felverekedő, a folytonosan rázúduló magánytól, váratlan szerelmektől sokat szenvedő fafaragó-, festőasszony: Marosiné Földváry Irén, s a nemzetközileg is ismert, elismert, tisztelt, Európa és Amerika templomfalait magyar szentekkel telefestő, könyvíró reneszánsz ember: Prokop Péter atya… S most ideérkezett a hajdani Didó hercegnő hajdani kedves barátnője: Hajtun Klára is. Ide, a Királyerdőbe! Már nem először, mert 21 évesen, 65 évvel ezelőtt itt, e girbegurba, idegeneknek szinte áttekinthetetlen utcák valamelyikében bújtatta a spanyolos Mályi Vilmos, és későbbi férje, az egyre jobb nevű sakkozó: Hajtun József
A Radnóti írta Töredék hónapjai, napjai voltak ezek, mikor – a költő szavaival –: „besúgni érdem volt s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hős, – / s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”
 
De ha megnézzük Klára asszony ránk hagyott műveit – e válogatás alapján is láthatjuk, nemcsak a 65 évvel ezelőtt átélt félelem, fájdalom szól hozzánk a „teleírt lapokról”, de élete szűk 75 éve minden szorongása, szomorúsága, minden magánya s elkésettsége! Bár erről kevés szó esik, Hajtun Klára elkésett művész! A háború utáni menekülés, a más országokban eltöltött öt év azt is jelentette, hogy éppen a szárnyakat bontó, szárnyakat adó, egyetemek, főiskolák kapuit sarkig táró „fényes szellők” idején nem lehetett itthon; akkor, amikor a vele egyhitűek, egykorúak, a „derkovitsisták”, „dési-hubertesek”, megfürödve az új világ mámorában – igaz, túlzásaiban is – útnak indultak… És mit olvashatunk még le a ránk hagyott művekből? Mindent, amit egy sokat vállaló asszony megélhetett, olyan, aki egyszerre akart hazáját, s szűkebb hazáját, Csepelt szolgáló művésszé, három gyermek jó édesanyjává, tehetséges férjét támogató feleséggé lenni.
Sok ez? Már-már teljesíthetetlen! Átnézve munkáit, a sokféle, sokszínű, de többnyire fekete-fehér lapokat, nem véletlen, hogy Soós Klára, a Magyar Nemzeti Galéria hajdani munkatársa 1995-ben megjelent könyvében így összegezte az Ady Endre úti műteremben látottakat: „Hol szelíd líraiság, hol vérfagyasztó félelmek, rejtélyek, titkok áradnak lapjairól. Művészetének meghatározó jellegzetessége a túlfűtött drámaiság… Már-már nem is női lélekre vall, amit ábrázol…”
 
Az én Hajtun Klára-képem igazából az 1997-es Szegfű Galéria rendezte gyűjteményes kiállításán erősödött meg, s ez csak részben hasonlít a Soós Kláráéra.
Hajtun Klára néha valóban férfiként szűkszavú, kérlelhetetlen, de nő-nő, a családi fészek melegét őrző anya marad mindvégig! Még a hajdani gyári „Vörös Csepel” dekorációsaként is, amikor szériában termeli az ÉLJEN MÁJUS ELSEJÉ-ket, MOZGÓ TEHER ALATT TARTÓZKODNI TILOS! plakátokat, balesetvédelmi utasításokat.
 
Szerintem: túl az édesapja, tanító nénije által megdicsért első rajzokon, majd az üveg- s porcelánfestészet területén szerzett ismereteken, a főiskola helyetti szabadiskolában, a Munkásotthon szakköri óráin, a mesterek – Országh Ilona, Rozs János, Gábor Emil, Szentgyörgyi Kornél, Ilosvay Varga, Szántó Piroska – titkait amatőrként is kamatoztatni próbáló évek után ott kezdődik Hajtun Klára művészete, amikor békére vágyó szívére hallgatva, már nem a nagy munkás mindenséget akarja birtokba venni, beéri egy rendet, harmóniát sugárzó kukoricacsővel; egy szegényes székely kapu gazdagságával…
Elnézegettem tárlatán a finom, ceruzaráncokkal szabdalt önarcképét, aztán az 1978-ban papírra vetett rajza egyre vastagabb, egyre keményebb vonalait, amikor már csak a maga gondolatai, érzelmei alapján próbálja megfogalmazni viszonyát a világhoz, egyre inkább elvonatkoztatva: szimbólumok, trópusok segítségével… Ekkor már a lassan eltűnő régi Csepel sok csodálatos gangjában, gyárak füstjét őrző, redves tűzfalakban, egymásnak támaszkodó, féltetős házakban, sok vihart, buldózert látott öreg fákban, göcsörtös gyökerekben, maga is gyökérként kapaszkodva – nemcsak keresi – meg is találja a helyét.
Művésszé éréséhez ekkor már nemcsak a hazai mesterek, de külföldi példaképek is segítik. Rácsodálkozik a belga-francia Masereel „A város” fekete-fehér metszetsorozatára, a japán Katsuhika Hokusai fáira, virágaira.
 
A fák, ezek a fölénk magasodó óriás testvéreink különösen a hetvenes évek második felétől szaporodnak el műveiben, „költészete” – így mondom: költészete – egyre nélkülözhetetlenebb szereplőivé válnak. Hiszen a fa is él, szép, míg fiatal, gyönyörű! A fának arca van. És érez, fáj, pusztul, hisz neki is megvan a maga rákja. Klára asszony szenvedése is ott van a fákban, miközben az élni akarás, az élet szeretete újra és újra megjelenik rajzaiban, egy-egy korhadt fatörzsből kihajtott ágon, mintha csak gyertya lángocskája lenne – tussal rajzolva is egy-egy zöld levélke lobban elénk… A remény!
Ha már így elmélyedtünk a fa-motívumokban, szóljunk pár szíves szót a szálfákról is! A magyar irodalom mára már kidőlt szálfáiról: Veres Péterről, Kassák Lajosról, Tersánszky Józsi Jenőről, Rideg Sándorról és a többiekről, akik a költő Tamási Lajos hívására megfordultak Csepelen az OMK (Olvasó Munkás Klub) vendégeként. Ilyenkor a Csepel újság munkatársai: Czirfusz-Cserjés János, Földesi József, Hajtun Jóska, a férj felkeresték a meghívottakat, interjút készítettek velük, Klára asszony pedig rajzolta őket. Az „Olvasó Munkás” címoldalán található néhány vonalas, mégis kifejező Hajtun Klára-portrék sokunk kedves emlékei maradtak. Nem ártana ezeket a mára már történelmivé ért lapszámokat könyv alakjában újra látni.
 
Itt, e mostani tárlaton csak néhányukkal találkozhatunk, de bízom: így is megszólítanak bennünket.
 
Tisztelettel, e gondolatok jegyében nyitom meg a tizenkét éve eltávozott grafikusművész, Hajtun Klára tárlatát. De mielőtt átadnám a termet a látogatóknak, engedtessék meg, hogy egy Ratkó József-verset is elmondjak, mert annyira ide, Klára asszony rajzaihoz illeszthető az alábbi verse, hogy nincs szívem kihagyni…: „Minden emberben fa lakik, / ágaira fészkel a hit, / s dalol, mint valami madár, / míg le nem üti a halál. // Minden fában lélek lakik, / az emeli az ágait, / és fészket óv, szélnek feszül, / s szenved – már majdnem emberül.”
(Elhangzott a Király-Erdei-Műhely, Erdei Éva Galériában, 2009. március 15
 

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr732458948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.