Nagy Szilvesztertől kaptuk a következő cikket:
Most ismét a CSÚ nyilvánosságához fordulok, részben azért mert mindig megtisztelő, hogy itt megjelenhet az írásom, részben pedig azért, mert ezt az oldalt biztosan többen olvassák, mint a saját blogom, ami havi 100-200 olvasót jelent havonta. (Olvasóimnak külön köszönet ezért.)
Igyekszem rövid lenni, mert csak indukciókat akarok, gondolkodást serkenteni, az pedig jó, ha rövid. Ami ebből következik – a gondolkodás, jobb esetben az együtt gondolkodás-, az talán majd hosszabb lesz.
Semmittevéshez túl sok, bepótolni az elmaradt dolgokat pedig túl kevés a választásokig hátralévő idő!
Arra azért kíváncsi vagyok, hogy a kilógó lólábakat hányan figyelik? Arra pedig még inkább kíváncsi vagyok, hogy – lévén kilóg a komplett ló is már – a lólábakat utólag hányan veszik észre mostanság? Hogy érthető legyek, arra gondolok, hogy néhány nap múlva elérkezik a félidő (október 3), az önkormányzati választások óta eltelt második évforduló. Foglalkoztak ezzel már többen is a közéletben, vagyis nem annyira új a téma, kérdés csak az, hogy mennyire ágyazódik ez be a társadalomba, hogy komoly baj van, és mire beágyazódik, nem lesz –e túl késő a cselekvésre, hiszen a túlkésői cselekvés esetében messze nem biztos, hogy a félidő most van. Mindenki látja – remélem – a szűkülő mozgásteret, ugyanis köt a beton!
Igyekszem a csepeli ügyekre fókuszálni, csak az van, hogy ami csepeli ügy, az sajna országos is egyben. Bármit is említenék, ami Csepelen megtörtént, azt említhetném Nyíregyházától Sopronig, sajnos igen kevés pozitívummal. Nem csak a gazdasági károkra gondolok – azok néhány év alatt helyrehozhatók-, hanem azokra a morális, erkölcsi károkra, amiknek elszenvedői a társadalom, jelesül a csepeliek!
Mert kérem szépen: Csepel a csepeliek földje, és nekünk itt tűrhetetlen a mondvacsinált „demokrácia” mögé bújtatott hülyének nézés. Nekünk itt elviselhetetlen az intézményesült hozzá nem értés, a máshonnan importált emberek vezetői alkalmatlansága, a munkavállalók félelemben tartása, a vállalkozók lehetetlenné válása, a civil szervezetek kivéreztetése, a csepeli emberek elnincstelenedése.
Attól tartok, hogy a megosztó véleményeket szülő emlékművek felszentelése mellett, a kulturális rendezvények kereteiben bemutatott világnézet, az ostort pattogtató szegénylegények, lovász fiúk, a lovas kocsikon végig vonultatott cselédlányok, no meg a tekintetes urak, kegyelmes urak, a korábbi a rendezvényen búzát őrölni és lepényt sütni tanító foglalkozások kevésbé a múlt hagyományainak megőrzése, mint inkább egy elszegényedő társadalom jövőképét mutatja be. Nem csak dödöllét kell majd tudni sütni hamarosan – ha telik még krumplira – hanem kénytelen –kelletlen a „vakaróval” is meg kell barátkozni, és a nagy ritkán hozzáférhető melasszal. (Örüljön a Kedves Olvasó, ha ezek ismeretlenek) Vivát Huszár? Ez nem más, mint az uraságok előtti hajbókolásra tanítás a feudalizmus, amiben ha van pénze az embernek, akkor meggyógyítja az orvos, tanulhat a gyermeke, ha nincs, akkor marad a kuss.
Mindeközben az önkormányzati hírcsatornákon dúl a „jólét”, a magabiztosság, a felvirágoztatott ország reményteli képe, egy határokon átívelő, segítő kezet nyújtó jóságos atyaságot vetítve. Sehol egy szó a keresztbe szervezett önkormányzati rendezvényekről, a lehetetlen pályázatokról, az elbocsájtásokról, a leépítésekről, az átszervezésekről, a fura rendeletekről, a csellengő közterület felügyelőkről, a csatornázási anomáliákról, az elherdált és az ellenőrizhetetlen pénzekről.
Csak abban bízhatok, hogy ha én látom, akkor más is látja. Nem biztos, hogy ezt, és az sem, hogy így, de valahogy látni kell, valahogy gondolni kell. El kell kezdeni!
