Harmadik évfolyamának végéhez ért a Csepeli Hírmondó, a jelenlegi fideszes vezetésű XXI. Kerületi Önkormányzat lapja. Első két évfolyamában havonta, idén már kéthetente került kiadásra. Az ingyenes kiadvány 32.000 példányban készül, s elvileg eljut valamennyi csepeli családhoz. Megjelenése óta többször foglalkoztunk egy-egy írásával, ez év június 18-án rovatot is indítottunk, „Ami a Csepeli Hírmondóból kimaradt…” címmel. Ebben, lehetőségeinkhez mérten, górcső alá vettük a megjelent cikkeket, riportokat, híreket. Elsősorban azokra a tényekre, ellenzéki véleményekre, eseményekre igyekeztünk rámutatni, amelyek valamiért kimaradtak az írásokból, a lapból.
Most átnéztük az idei 24 számot, a több száz megjelent cikket. Nem a lap szerkesztésének szakmai, formai kérdéseire, inkább az írások céljára, tartalmára, mondanivalójára koncentráltunk. Legfontosabb megállapításaink:
1) A Csepeli Hírmondó szerkesztősége lojális, szervilis kiszolgálója a tulajdonosnak, a Fidesz vezette Önkormányzatnak. A lap mindenkori tartalmát a csepeli önkormányzati vezetők ideológiai felfogása, a II. világháború előtti, az országot katasztrófába sodró korszak átértékelését célzó politikája, stílusa, a helyi kormányzásban kialakított döntési mechanizmusa, módszerei határozzák meg. Ezt leginkább az irredentista lépések kritika nélküli tálalása; a testületi ülésekről szóló, az ellenzéki véleményeket gyakorlatilag figyelmen kívül hagyó tájékoztatók; a kevés számú ellenzéki „megszólalási” lehetőség mellé azonnal „hozzátett”, a reagálás lehetőségét kizáró tisztségviselői megjegyzések; az ellenzéket tudatosan lejáratni szándékozó írások – amelyek mellé már nem teszik a másik fél véleményét –, támasztják alá. De egyértelműen bizonyítja állításunkat a polgármesteri, alpolgármesteri nyilatkozatok sora, amikor is nyilvánvaló tényekre, csúsztatásokra, hazugságokra sem kérdeznek rá a lap munkatársai. Sőt esetenként kérdéseikkel, nemegyszer felkészületlenségükkel még elő is segítik a politikai cél megvalósulását, a múlt átértékelését, az ellenzék folyamatos lejáratásának lehetőségét. Mindezek, valamint a szerkesztőségnek a csepel.hu–val, az önkormányzat hivatalos honlapjával való szoros szimbiózisa, illetve ennek az együttélésnek, együttes munkának gyakorlati megnyilvánulásai, egyértelművé teszik a lap egyirányú elkötelezettségét, megerősítik az előzetes cenzúra gyanúját is.
2) A lap idei számaiban elsősorban a kerületi kulturális élet bemutatására törekedett. Mintha valamilyen bűntudat dolgozott volna a szerkesztőség vezetőiben, munkatársaiban. Mindenesetre sokrétűen igyekeztek számot adni az óvodák, iskolák kulturális életéről, a darabjaira szabdalt csepeli művelődési házak tevékenységéről, bizonyítandó, hogy a kirúgott szakemberek nélkül is sokszínű kulturális élet jellemzi a kerületet. Közben „elfelejtették” megemlíteni, hogy a „gazdag” programok mögött sokszor az önkormányzati vezetésnek való megfelelés szándéka húzódott meg: az intézmények, civil szervezetek akkor kaptak kultúrára támogatást, ha azt összekötötték a kerület vezetése által meghirdetett 300. évfordulós ünnepi programmal. Miközben szó nélkül elmentek például, a csepeli kultúrában jelentős szerepet játszó Csepeli Munkásotthon tudatos szétverését tervező, az ottani kulturális életet felszámoló önkormányzati törekvések mellett, úgy hogy sok sikeres rendezvényeiről még hírt sem adtak. Nem mutatták be megfelelően a civil szervezetek életét, kulturális rendezvényeit sem. Azt, hogy nagy részük önkormányzati támogatás híján, egyre romló anyagi feltételek miatt, kevesebb programmal tudott csak jelen lenni a kerület kulturális színpadán.
3) Kiemelten kezelte a lap szerkesztősége a sportéletet, a legnagyobb gond, a Csepel SC helyzetének, az ott sportoló fiatalok sportolási problémáinak korrekt bemutatása nélkül. A sikereket, eredményeket „besöpörték”, a nehézségekkel nem törődtek. Pedig ha tönkre megy ez a több milliárdot érő sportlétesítmény – és ez a szerkesztőség bűne is lesz, mert nem tárták fel az érintett csepeli sportolók, a sportot szerető csepeliek valós érdekeit –, akkor a jelenlegi, állandóan offshorozó, kommunistázó, felelősséget áthárító önkormányzati vezetésnek és kiszolgálóiknak is szembe kell nézni a súlyos következményekkel.
4) Természetesen helyet kapott a lapban minden beruházás /szennyvízcsatornázás, gerincút, néhány járda, stb/ témája, avatási ünnepsége, a kitüntetettek részleges bemutatása, az államfő látogatása, a miniszterek helyi programjai, a közrend, közbiztonság több kérdése is. Általában a pozitív hozzáállás és a tervek ismertetése által. Megtudhattuk, hogy „Csepel végre jó úton jár”, „jó gazdasági program született”, „csökkent a kisvállalkozások építményadója” és „csak az MSZP próbál meggátolni mindent”. A pártok kétszer is véleményt mondhattak, a költségvetésről, illetve az önkormányzati választások óta eltelt időszakról. Nem maradtak ki a testületi ülésekről szóló szűkszavú – az ellenzéki véleményeket alig tartalmazó – tájékoztatók; a közmeghallgatásokon elhangzott hosszú polgármesteri monológok; a tudósítások a kettős gyilkosság bírói tárgyalásairól, amelyekben mindig visszatértek a „szocialista szálakra”. Olvashattunk az egyházi élet eseményeiről; az ünnepi, kegyeleti megemlékezésekről; a jótékonysági rendezvényekről. De a gazdasági társaságok, leginkább a Csepeli Városgazda Zrt. rendezvényei, vezetőinek nemegyszer egyoldalú nyilatkozatai is színesítették a palettát. Mindez sokszor párosult az előző önkormányzati vezetés munkájának leértékelésével, meghamisításával – amellyel a lap gyakorlatilag a Fidesz politikai szócsővé vált.
5) Két „dolog” hiányzik az idei számokból. Mindkettőhöz a legutóbbi számban megjelent, „Képek a gyárról” című írás adott apropót. A Csepel Galériában megrendezett, a volt Csepel Művekről szóló fotókiállításra, illetve a gyárról készített Rekviem c. filmre hivatkozva, a cikk idézi Kis Pál István, Príma-díjas költőt: „A gépek csattognak, kattognak, de az ember hangja nem hallatszik már”. Igen. Csattognak, kattognak a nyomdagépek, most már kéthetente, színesben állítják elő a Csepeli Hírmondót, azonban hiányoznak a cikkekből például a munkanélküliséggel küszködő fiatalok, az egyre szegényedő, lassan már a rezsi kifizetésére is képtelen családok ezreinek mindennapi gondjai, a kölcsönökből, hitelekből, segélyekből élő emberek, a lakásukat eladni kényszerülők, vagy éppen a kerületi oktatási intézményekben dolgozó pedagógusok problémái. Vagy a közömbösök növekvő táborának, netán a másképp gondolkodóknak, összegezve, a csepeliek többségének a véleménye, „hangja nem hallatszik” a Csepeli Hírmondóban.
A másik hiátusa az újságnak, talán még súlyosabb. Eddig is, de a jövőben még inkább, a helyi gazdaság, a gyár, a gyárak, üzemek, kis-, közép- és nagyvállalatok állapota, a vállalkozók, kereskedők, munkahelyteremtő vagy munkahelyeket megőrző képessége, a kerület fejlődéséhez való sokoldalú hozzájárulása határozta, határozza meg a kerület fejlődését. Életükről, eredményeikről és nehézségeikről, terveikről gyakorlatilag semmi nem jelenik meg a Csepeli Hírmondóban. Ez több mint hiba. Bűn. Azzal sem lehet menteni, hogy ez az Önkormányzat lapja. Az Önkormányzat elemi érdeke, hogy sokoldalúan együttműködjön a csepeli vállalkozók ezreivel, biztosítsa számukra a kerület közéletébe, nyilvánosságába való „becsatlakozás” összes lehetőségét. Mert velük együtt lehet megoldani a jelen gondjait, építeni a jövőt. Ez azonban már túlnő a lap szerkesztőségén, az önkormányzat – mint laptulajdonos – felelőssége is. Mindez nem csökkenti a szerkesztőség, az újságírók felelősségét, azt, hogy önkormányzati közéleti lap megvalósítása helyett, kulturális-, sport-magazin álcába öltöztetett, egyoldalú, a jogállamiságot, a demokráciát felszámoló hatalmi, politikai érdekek mögé álltak.
