A Csepeli temetőben a család tagjai mellett barátai, pályatársai, tisztelői vettek végső búcsút április 3-án Csepeli Szabó Bélától.  A 89 éves korában elhunyt József Attila-díjas írót, költőt, Csepel díszpolgárát a Csepeli Önkormányzat saját halottjának nyilvánította. A sírról a felvételeket a 21. kerületi Hírhatár közli ITT

A polgári szertartáson az önkormányzatot Ábel Attila alpolgármester és Kernné dr. Kulcsár Dóra aljegyző képviselte. A felravatalozott koporsó melletti búcsúztatáson részt vett Tóth Mihály, korábbi polgármester, Orosz Ferenc egykori alpolgármester, Jusztusz Gábor és Bárány Tibor, a Csepel újság volt főszerkesztői, Nagy József, a Csepeli Munkásotthon igazgatója, a Tamási Lajos nevét viselő Csepeli Olvasó Munkás Klub volt és mai vezetői.

Búcsúztató beszédet Udvarhelyi András író, újságíró és Halász Imre költő, újságíró, a Csepel újság egykori munkatársai mondtak. Mind a ketten felidézték Csepeli Szabó Béla munkásságát és azt a kort, amelyben alkotott. Méltatták elkötelezettségét, együttérzését és segítőkészségét a munkások, a dolgozó, alkotó ember iránt, rajongó szeretetét szülőföldje, az Acélsziget, vagyis Csepel iránt. A beszédekben gyakran idéztek a költő egy-egy verséből, s hangot adtak máig aktuális, időszerű gondolatainak is.

A gyászbeszédek elhangzása után a szertartás résztvevői kísérték a sírhoz az elhunyt koporsóját, ahol mély részvéttel vettek végső búcsút Csepeli Szabó Bélától.

)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

Udvarhelyi András gyászbeszéde Csepeli Szabó Béla temetésén (forrás: Szabó Gergő facebook oldala):

Tisztelt Gyászoló gyülekezet! Felebarátaim! Hadd kezdjem bocsánatkéréssel, hogy rendhagyó búcsúztatót mondok egy rendhagyó emberről. Egy rendhagyó, különleges egyéniségről, egy baloldali költőről, aki úgy volt baloldali, hogy magyar, jó magyarként élt. Aki nem lett kaméleon a rendszerváltás után, és szép új világunkban nem változtatta meg életszemléletét, nézeteit, elveit, nem tagadta meg a kisembereket akkor sem, amikor az azoktól elpártolók a damaszkuszi úton úgy nyüzsögtek, és a forgalom az úton, szinte elállt. Nem tagadta meg ez az igaz, őszinte ember a legfontosabb liberális, humanista elvet, a szolidaritást és, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség nemcsak a polgárok privilégiuma, hanem a kisembereké is.
Elismerem, kissé patetikusra, pátoszosra sikeredtek bevezető mondataim, de valahogy így beszélt, írt és gondolkodott Csepeli szabó Béla is. Most el kellene mesélnem, összefoglalnom néhány percben 89 évének történetét, amely beláthatják önök is, lehetetlen. Éppen ezért azt próbálom elmondani, mit üzen életével, írásaival és arról is csak röviden, hogyan élt. De hát egy íróembernek a lényege belső élete. Szerencsére erről ő maga többször vallott. Így például a Epitáfium, lefordítva: Sírfelirat című versével.
Azt kérdezitek, hogyan éltem?
Hazám porából fellobogtam,
felragyogtam a csillagokban,
s hazám porába visszatértem.
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Kedves rokonok, ismerősök, barátok! Azért gyűltünk össze ma itt, a Csepeli Temetőben, hogy búcsút vegyünk Csepeli Szabó Bélától, a férjtől, az apától, a költőtől, az írótól, az újságírótól, Csepel büszkeségétől. Attól az embertől, aki az életét küldetésnek tartotta, aki az utóbbi években is harcolt életéért, mint a frontkatona, aki csak lépésről-lépésre hajlandó visszavonulni és megadni magát nem hajlandó. Aki minden erejét összeszedte, hogy a halált, a kaszást távol tartsa. De nem elsősorban önmagáért küzdött, hanem mert feladata volt a világban, amit fontosnak tartott elvégezni. Sajnos ebben a küzdelemben mindannyian elbukunk előbb vagy utóbb, de nem mindegy, hogy a számunkra kiszabott, akár meddig is élünk, rövidnek tartott időt hogyan töltjük meg tartalommal. Hasznosan élünk vagy sem. Seneca, a bölcs római filozófus is azt tartja, hogy nem az élet időtartama a fontos, hanem a tartalma. Az, hogy méltósággal, függetlenségben és szabadságban éljünk és gondolkozzunk.
Petőfi Sándor, kedves öcsénk pedig az élet rövidségéről írt találóan és gyönyörűen, 24 évesen öreges, érett bölcsességgel, de életével bizonyította a senecai tételt.
„Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.”
S habár Csepeli Szabó Béla hosszú és tartalmas életet élt, 89 évet, mégis rövidnek bizonyult élete ahhoz a feladathoz képest, amit el szeretett volna végezni. Mert ő egy küldetéses ember volt, aki mindig értelmes faladatokat adott magának, de annyira összetorlódtak az elintézendő írnivalói, olvasnivalói, hogy 100 évet sem tartott volna elégnek.
Kedves Felebarátaim! Ez a költő, a kusza tájak garabonciása, ahogy önmagát nevezte, most örülne ennek a szépséges Petőfi idézetnek, mert olvasott, művelt, az irodalmat, történelmet, filozófiát becsülő, ismerő munkás-értelmiségi volt. Aki természetes igazságszereteténél fogva, szerette a Talpra magyar poétáját, mert az az ifjú lobogó lelkű költő is szenvedélyesen szerette népét, magyar nemzetét, a világszabadságot, és az emberi jogokért küzdött, radikális liberális demokrata volt, aki a szabadságért, az egyenlőségért és testvériségért, ezekért a liberális értékekért adta életét. Csepeli Szabó Béla ilyen értelemben volt szellemi rokona Petőfinek, szerette ő is ezt a sorstól megvert és sorstól megáldott hazát és benne Csepelt.
De ő ellentétben a sok mellveregető, árpádsávos, turulos, turáni, rovásírásos, sumér magyarokkal, csak ritkán írta le a magyar szót, ritkán hangoztatta. Ő azzal tett vallomást, hogy nagy-nagy szeretettel, pontosan, szépen írta le költeményeiben a magyar tájat és benne Csepelt, szűkebb hazáját, amelyért kevesen tettek annyit, mint ő. Nem csak általában szerette tehát hazáját, hanem tetteivel, vagyis verseivel. Mert a költő tette a vers. És Petőfiben szerette a kisemberek mellé álló költőt, mert ő is úgy gondolta, hogy „Habár, felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr.”
Amikor megkérdeztem tőle, mit tanult a kisemberektől, azt felelte: „…sokat tanultam tőlük, mert magam is dolgoztam. Tudom, mi a fizikai munka… Én miniszter is lehettem volna. De én mindig a melósokkal és parasztokkal voltam. Hatalmas megbecsülést érdemelnek a kapáló parasztok… Én az élethez kötődöm, de persze mérem a dolgokat politikailag is. Ha az a politika, hogy én az úgynevezett kisemberek pártján vagyok, akkor igaz a vád…
Van a szomszédomban, a tanyán egy szegény ember, akinek mindkét lábát amputálták, egy kettévágott ember. Odamentem hozzá és láttam, hogy tolószékből kapál. És kalapot emeltem előtte, a nagysága előtt. Csillag bácsi, mondtam neki, maga nagy ember, mert a nagyságot nem feltétlenül a tudással kell mérni, hanem az akaratban, a szorgalomban is. Nem tudtam olyan korán kimenni, hogy ő ne kapált volna. Mondom, ez egy hőstett.”
Ezt magyarázta nekem Csepeli Szabó Béla, torkán alig jött ki a hang, szinte suttogva beszélt, de ez akadozva, suttogva erőlködve elmondott történet és az általa kimondott igazság máig is belém égett.
Igen! Felebarátaim! Csepeli Szabó Béla olyan, mint a hősiesen kapáló Csillag bácsi, aki amikor már tolószékbe kényszerült, maga is kapát fogott és az általa elültetett diófa körül kiírtotta a gazt.
Mit üzent nekünk ezzel Csepeli Szabó Béla? Azt, hogy nem szabad soha feladni, hogy még akkor is gondozni kell a diófánkat, ha tudjuk, mások szedik le a diót. Mit tanultam tőle, mire tanít bennünket? Arra, hogy olvasni kell, sokat olvasni, olvasni mindennap, tanulni, művelődni. Olyan magától értetődő ez a tanítás, hogy talán sokan megmosolyogják, pedig sok népből jött ember, köztük Csepeli Szabó Béla csak úgy tudott magából értelmiségit, írót, költőt, újságírót faragni, hogy olvasott, tanult állandóan. Ő maga így mesélte el nekem olvasóvá válását: „Másodikos elemista voltam, és diftériát, torokgyulladást kaptam, az akkor halálos betegség volt… bevittek a László Kórházba, ott azt mondták, hogy százból kettő-három megmarad. Megmaradtam… De az iskolából ki kellett maradnom. És akkor Péntek Gyusztáv tanító úr azt mondta: ne unatkozz, olvass… És egyszerre ömlött belém az ismeret…És továbbra is rengeteget olvastam.”
Azt már csak én teszem hozzá, hogy talán itt kezdődött Csepeli Szabó Béla szellemi érése, s ezután merült fel benne, hogy írni kell. És író, költő, újságíró, értelmiségi lett, aki tovább adta Péntek Gusztáv tanító úr tanácsát: Ne unatkozz, olvass! És a sok olvasás és gondolkodás eredménye lett, hogy idős korára a prófétai külsőt magára öltő költő 16 kötetet adott ki és számtalan cikket, tanulmányt írt. Része lett, megkerülhetetlenül a magyar irodalomnak. S mert baloldali emberről, költőről van szó, miért ne idézném a sok elismerés között, a kommunista Borbély Sándornak, a csepeli pártbizottság első titkárának elismerő sorait, amelyeket 1973-ban írt: „Kedves Béla! Nagyon szép a versesköteted, a cím egy kicsit Téged is jelképez. Ne csüggedj Atlasz. Te nemcsak a lelked mélyén, hanem egész egyéniségedben humanista vagy. A te sorsod is azonos a miénkkel, munkássors, amely tele van küzdelemmel. Téged valamennyien úgy tisztelünk, mint szülőföldünk, Csepel szülöttjét, aki sokat tett azért, hogy Csepel munkássága, szellemi tehetsége ismertté váljon a magyar közvélemény előtt. Kívánok sok sikert és hasonló köteteket. Borbély Sándor.”
Hasonlóképpen elismerően méltatta őt Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költőtárs, aki szintén nem tagadta meg baloldaliságát. Amikor 1999-ben a Művészetbarátok egyesülete kiadta az Életszomj című kötetet az előszóban ezt írta: „Magam is többször méltattam munkásságát, de ma már ott tartok, hogy nem ítélkezem, egyszerűen, élvezem őket. Egy igaz ember életének hiteles dokumentumait. A szívvel írt költeményeket, amelyek nemcsak az igazat mondják, hanem a valódit. A József Attila-díjas költő végig hű maradt a magas kitüntetés névadójának szelleméhez: a Mindenséggel igyekezett mérni magát, de úgy volt az Egész Föld Fia, hogy közben nem szűnt meg a kusza tájak garabonciása lenni. Nemcsak személetét, de képi világát is elsősorban a Láng és Füst Városának szívverése határozta meg.”
1954-ben, a Rákosi-korszakban József Attilához írt verse sokat elmond Csepeli Szabó Béla baloldaliságáról. A keserű ének ma is aktuális.
A város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a fégi kín ma is hasít,
s „a költő hasztalan vonít…”…

Emberség, jólét, meleg kéne,
apró örömök tüze, fénye,
malter az ereszek aljára,
s jó étel-ital vacsorára.

Kevesebb plakát, több csendélet,
jó ing, ruha lánynak legénynek,
gyűlések helyett szabad óra,
idő mozira, könyvre, csókra…

Egymást gyötörve, tekeregve,
tévúton járunk: hová? Merre?
A zsebünk tele ígéretekkel,
s a talpunk sajogó sebekkel.
Ez lenne hát az Új Rend útja?
Emberfejekből van a burka?...

Eltévedtünk! – állok a tájban,
de mért int le a párt, az állam…
Ó, hű rokon, zord idő járja,
deresedik eszménk világa…

Város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s „a költő hasztalan vonít.”
Kedves Béla! Az igaz, hogy a mindenkori hatalom csak tessék-lássék veszi tudomásul a költőket, többnyire semmibe veszi, de mi, akik itt állunk koporsódnál, mi tudjuk, hogy a költő nem hasztalan vonít. Éppen ezért jöttünk el hozzád, hogy ezt demonstráljuk.
Kedves Felebarátaim! Az Erő elszáll, a költészet, megmarad című interjúmat azzal kezdtem 2002-ben, hogy embergyűjtő vagyok. Egyéniséggyűjtő. Gyűjtő, mint ki bélyeget vagy régiségeket tart becsben. A ritka és értékes személyiségeket emlékezetem külön rekeszében nagy becsben tartom. Tudatosan vagy tudattalanul beépítem őket gondolataimba. Mint például Faludy Györgyöt, Hegedűs Gézát, Popper Pétert és így vagyok Csepeli Szabó Bélával is. Ahogy Popper Péter is írta, József Attilát idézve: Ők, én vagyok. És gondolom, a tisztelt gyászoló gyülekezet, önök is így vannak ezzel, akik szerették, becsülték és olvasták Csepeli Szabó Béla műveit. S így ő lelküknek része, nemes része.
Más okból is rokonlelkűek vagyunk a költővel, mint ő az édesapjával, akiről így ír gyönyörűen, szeretettel: „Megtorpanok. Egy pillanatra/ utamra apám árnya leng:/ megizzadt, nagy kő csontos arca,/ kérdőn rám néz és elmereng…/ Aztán – mintha jéglapba lépne – éjbe tűnik./ De szürke, zord, éjbe kavargó üstökére/ sokáig fényt szót még a Hold: a vén lámpás…”
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Úgy érzem, most magam, mint nemrégiben, amikor apámat búcsúztattam. A múlttól búcsúztam, de nem a múlt értékeitől. Mert nem tagadhatjuk meg múltunkat, hiszen ha ezt tesszük, megtagadjuk apáinkat. Őrizzük meg belőlük azt, amit segít bennünket, hogy ne hibázzunk annyit, mint eleink, és hogy olyan bölcsek legyünk, mint ők. Erre is tanít bennünket Csepeli Szabó Béla. A kitartásra, a szorgalomra, a szolidaritásra, a kisemberek megbecsülésére. Még akkor is ezt kell szem előtt tartanunk, ha maga a költő gyakran megkérdőjelezi tetteinek hatását. A vándor igaza cím versében erről így ír:
„Az út,/ mely mögötted kanyarog,/ csupa hurok, csupa bog,/ s mire jutottál öregem?/ Ősz fejjel be kell vallanod, hogy vihartépett tarisznyádból, csillagálmaid szétpörögtek,/ s a tenyereden átfutó folyók,/ nem szültek aranyrögöket,/ csak egy félmarék, vérrel kevert/ szétfoszló arany-iszapot.”
Kedves Felebarátaim! De ne higgyünk Csepeli Szabó Bélának, hiszen úgy járt, mint az alkimisták. Aranycsinálás kísérletezései közben, olyan értékeket fedezett fel, amelyek többet érnek az aranynál. Felfedezte az együttérzés, a versírás, az olvasás és a gondolkodás gyönyörűségét és felfedezte, amit mestere József Attila is üzent: „Hiába fürösztöd önmagadban,/ csak másban moshatod meg arcodat.”
Kedves Béla! Öreg harcos! Pihenj csak! Mi majd tovább gondozzuk diófádat, Magyarországot és írtjuk helyetted is a gazt. És végül, csak neked, elárulom a nagy titkot, amely nem marad köztünk: A diófának mindegy ki ültette, pogány vagy keresztény. A lényeg, hogy ne ártsunk neki, hogy okosan és szeretettel gondozzuk. Lehetőleg együtt keresztények és pogányok.
Kedves Béla! Most szomorúan búcsúzom tőled szeretteid, barátaid, ismerőseid, a csepeliek nevében. Nyugodj békében!

)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

)))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

A 21. kerületi Hírhatár közzétette Halász Imre gondolatait:

A pályatárs így búcsúzott Csepeli Szabó Bélától:

"Tisztelt Gyászoló, emlékező Barátaim,

meghalt

Csepeli Szabó Béla, úgy ahogy megálmodta:

Élni emberként, szépen,

S meghalni hóesésben.

A márciusi havak vitték el a 89 éves, József Attila-díjas költőt.

Adósa vagyok!

Amíg én vezettem a csepeli Tamási Lajos Olvasó Munkás Klubot, több mint tíz éven át, mindig érezhettem baráti támogatását, segítését... De ne magamról szóljak.

Mi, akik eljöttünk, hogy kifejezzük tiszteletünket, valamennyien tisztába vagyunk azzal, hogy ezúttal nemcsak az ősi Csepeli Szabó családot érte gyász, de a nyolcszáz éves, egyetemes magyar irodalmat is.

Ez még akkor is így igaz, ha a pillanatnyi honi kritikusok nem így látják. Többségük csak az önmagát világméretűvé emelő, a mindenség kapuját döngető, robosztus, nagy szavak énekesét látta benne, aki hol Ady, hol József Attila szerepét is vállalva lép az olvasói elé.

Úgy morajlok fel búsan, boldogan

Mint tenger felé tántorgó folyam

Vagy:

Szívem fent ver a végtelen egekben.

Nem vették észre, hogy csak a „Föld fia", a föld békéjét védő jó fiú szerepére vágyott.

Nem vették észre, hogy nemcsak barokkos költői rajzok jellemezték, de szionte már naturalista realizmussal tudott a

goromba, borostás külvárosokról is énekelni.

Máskor meg szinte szürrealista képpel idézte olvasói elé szűkebb szülőföldjét, az akkor még füstös, kormos szigetországot:

Mint felhőbálványokkal megrakott uszály,

Úszott át derengő lelkemen a táj.

Más volt, mint mások, de kortárs volt. Szavai áradása – ha távolról is –, rokon a kétszeres Kossuth-díjas Juhász Ferencével.

Nem vették észre (vagy nem akarták észrevenni). Mint azt se, hogy például ez a két sora:

A mindenség szült, vihar hívott az égből.

S földrengés vert ki jó anyám szívéből,

mennyire azonos húron pendül, mint Nagy Lászlóé.

Már tudtam én, ha döng a föld,

Szívemhez anyám közelít.

Nem igaz, hogy egyszólamú költő lett volna. Kár, hogy a kritika sokszor volt elutasító vele szemben. S többnyire még ma is az, ahelyett, hogy legalább utólag kimondaná:

2013 márciusában egy erős egyéni hangú, vasmunkjásból lett, nagy indulatokat, az óceánok felé törtető, nagy folyók sodrását idéző, robosztus szavakat hömpölyögtető, ugyanakkor:

nagy nyugalmat, békét is árasztó költő: Csepel Whitmanje hagyta itt a földi létet; mert Csepeli Szabó Béla, a nagyszakállú, fűszálakat író nagy amerikai költő szakállas rokona, aki az atlanti óceántól a Csendes óceánig érő prérik végtelensége helyett csak a két Duna közé szorult „vascsomót", „Acélszigetet", Csepelt akarta halhatatlanná tenni.

A „vas világát",

ahol megpörkölődött nagy horpadt kalappal

köszönget a gyár a tűzhajú égnek;

ahol a csöppnyi gyufaláng-lelkű percemberkék ellenében tűzaratók, a gyárak kérgessé égett munkásai formálják az emberibb – mondjuk ki, bár mára pesties szó lett – szocializmust. Vagy csak így egyszerűen: az emberibb jövőt.

De hol van, hol vannak mára a tízezreknek munkát adó, megpörkölt kalapú gyárak?!

És a megálmodott jövő?!

A technika, a gazdaság változik, de az emberiség alig; vagy egyáltalán, ma is hiteles az a helyzetjelentés, amit megboldogult költőnk több, mint fél évszázada vetett papírra:

Jaj, ma már nem divat a hűség,

A rothadás nyíltan árasztja bűzét...

Végül is ki tévedett?

Korábban kitüntetett költőnk, aki több bizalmat szavazott meg korának, mint amire az rászolgált?

Nagyobb volt a szíve, a hite, mint a mögé felépülő ország teljesítménye?

Tévedett, mint valamennyien.

Vagy a világunk most van tévedésben?

Ki tudja, tisztelt gyászoló, emlékező barátaim?!

A Számvetést, a sokat látott, sokat megélt költő helyettünk is elvégezte, mielőtt végleg letette utolsó szerszámát, a tollat:

Mit tagadjam?

Életem útja bizony nem egyszer

Meggörbült alattam,

S megvádta talpam, mint a kés,

Én mégis mindig egyenes maradtam,

S megőriztem az emberségem...

Érdem, nem érdem?

Azt hiszem ennyi az egész,

Amit elértem.

Volt kortársunk, eltávozó kedves barátunk, tisztelőid szerint a végösszeg ennél jóval több.

Ha kissé megrostálva is, s itt-ott át is értékelve – de értékelve! – munkáid velünk maradnak.

Mint Kopjatűz című versedben írtad kicsit magadról, vagy teljesen magadról:

Ez a halott – az életé!

Drága Csepeli Szabó Béla, műveid: megszenvedett értékeid – mert élet! – megőrizzük, s életben tartjuk. Hát nyugodj békében itt, a II. Rákóczi Ferenc úti, számodra leghazaibb földben, volt hőseid, sorstársaid között."