Somfai Péter - miként korábban már említettük - évekig volt a Csepel újság, az egykori Csepel Vas- és Fémművek lapjának munkatársa. Mint a CSÚ oly sok újságírójának, Csepelről neki is országos lapokhoz vezetett az útja, rangos riporter, publicista lett. Most a Népszavában publikál. Az újság július 6-i számában jelent meg a Csepel Művekről - a régiről és annak mai maradványairól - szóló riportja. Somfai Péter így látja az egykor volt és a mai nagy gyárat:
Egy este a Csepel Újság szerkesztőségéből szép emlékű kollégámmal, Puskás L. Tamással tartottunk hazafelé a heti lapzárta után. A majd kétméteres, cingár fiú a 2-es kapuhoz vezető úton felnyúlt egy akkor cseperedő kis fa lombjához, megpaskolta és szánakozva azt mondta: "Itt még fa sem lennék!" Ma már megszépítette az idő az emlékeket. Már nincs Csepel Művek. Nincs PLT, és nincsen sem 1-es, sem 2-es kapu. Csak az egykori kis fácska él.
Túlélte a negyven éve még zakatoló, füstölő kohókat, a keserű újságírókat. Mára terebélyes akáccá nőtte magát.
Magam is megdöbbentem, amikor elkezdtem számolni: éppen 42 éve nem jártam az egykori Csepel Vas- és Fémművekben. Akkoriban kerültem el a Csepel Újság szerkesztőségéből, és bevallom, nagy kő esett le a szívemről, amikor az utolsó napon kiléptem a gyárkapun.
Akkoriban a korábbi Weisz Manfréd gyárból "kikeresztelkedett" egykori Csepel Művek talán az ország legnagyobb gyára volt. Eredetileg 200 holdon, azaz 2 millió négyzetméteren terült el az a tizenhárom üzem, amely az 50-es években 30 ezer embernek adott munkát. Harminc évvel később, amikor még a fénykorát élte az üzemóriás, a kerítésen belül 17-18 ezer, a külsőkkel együtt 25 ezer családnak adott megélhetést.
Halott üzemek
Csendesen duruzsol a kocsi, szinte lépésben haladunk a gyár hajdan volt főutcáján. Podolák Györgyöt kértem meg, kísérjen el, járjuk be együtt a gyártelepet, próbáljuk felidézni a közös emlékeket. Jó negyvenöt éve tart az ismeretségünk, akkoriban ő a Kerékpár- és Varrógépgyárban dolgozott, egyszerű szakmunkásként kezdte, emlékszem, akkoriban írtam róla. 16 évesen került a gyárba, aztán a 80-as évekre már ő lett a gyár igazgatója. Időközben jó néhányszor változott az üzem neve, de ő 13 évig maradt igazgató, s amíg lehetett, mentette a hozzá tartozó néhány ezer ember megélhetését.
Akkoriban egyikünk sem gondolta volna, hogy már régen kialszanak a kemencék az Acélműben, lakat kerül a Fémművek kapujára, raktár lesz a Csőgyárból, a Motorkerékpár Gyárra legfeljebb a Pannóniák hóbortos gyűjtői emlékeznek, de Csepelen kerékpárt még akkor is gyártanak majd. Sőt! A Schwinn Csepel kerékpárok mellé majd negyven másik kisebb-nagyobb szerelde is beköltözött az egykori gyártelepre, itt alakul ki a mai magyar kerékpárgyártás és forgalmazás "fellegvára".
Betört ablakok, bezárt vaskapu mögött a halott Nagykalapács Üzem. Amikor régen bejött az ember gyárba, lehetett az reggel vagy éjszaka, ritmusos dübörgéssel dolgoztak itt a gépek. Kicsit jelkép is volt ez a csarnok, közvetlenül a Vezérigazgatóság mellett, nehogy elfeledjék az "irodisták", hol lakik a munkásigazság. Amikor valamilyen politikai kinyilatkozásra készült a CSM, akkor mindig a Nagykalapács Üzem pincéjének öltözőjét jelölték ki a munkásgyűlés helyszínének. Emlékszem, a vietnami háború idején, az azóta elhunyt Kiss Laci, a CSM KISZ Bizottságának titkára onnan üzent az amerikai imperializmusnak...
Az agónia elkerülhetetlen
- A meleg üzemeknek már jószerével csak a falai állnak - mondja Podolák, s a Fémművek és a Csőgyár felé kanyarodunk. A Kovácsoló Gyárban néha még kalapálnak kettőt-hármat, mondja, attól függően, kapnak-e megrendelést, de a gyártás itt is már régen leállt. Tulajdonos tulajdonost váltott, de az agónia elkerülhetetlen.
Üres iroda épületek előtt gurulunk, hatalmas táblákon keresnek bérlőket. Jelenleg az itt működő cégeknek mintegy 400 tulajdonosa, a helyiségeknek 600 bérlője van. Talán még a kereskedők, a raktárak, az anyagtelepek, a kisebb-nagyobb kócerájok tudnak úgy, ahogyan megélni.
Nem megyünk el az Erőmű felé, pedig talán ez az egyik olyan "gyáregység", ami új életre kelt a csőd után. Egykor a helyi üzemek energiaigényének és a kerületi lakótelepek melegvíz-ellátására méretezték, ma korszerű, nagyteljesítményű, kombinált ciklusú gázturbinákat kapott, amelyek az országos hálózatra termelnek.
Egykor ezeken az utcákon targonca targoncát követett, s még a szabad ég alatt is nehéz volt beszélgetni, mert napszaktól függetlenül kihallatszott az utcára a zakatoló gépek moraja. Most csend van.
Ha látná Csató elvtárs
A Vezérigazgatóság szürke tömbje mellett pizzéria vert tanyát, a vendéglős néhány asztalt is kitelepített az utcára, Borsodi sört kínál a táblája. Étterem, kocsma bőven van másutt is, talán csak kupleráj nem nyílt még valamelyik üzem helyén.
- Ha ezt látná a szigorú tekintetű, a 60-as években is mindig jól vasaltan, elegánsan öltöző Csató vezérigazgató, forogna a sírjában - biccent arra Podolák György, s hozzáteszi: amit itt látunk, az a magyar gazdaság kórképe. Fizikai értékteremtés gyakorlatilag alig van, a korábban itt működő gyárak a KGST megrendelésekből éltek, de a rendszerváltáskor kicsúszott a talpuk alóla talaj. A Ruhaipari Gép és Kerékpárgyártó Vállalat (ez volt az utolsó neve annak a nagyüzemnek, amit ő vezetett) teljes konfekcióipari gépgyártási kapacitásának alig három-öt százalékát igényelte a belföld, a többi exportra ment. Csak a Szovjetunióba évente 12-13 komplett ruhagyárat exportáltak. Fénykorukban évente 1500 vasalógépet gyártottak, a legnagyobb hasonló nyugati üzem ennek a tizedét is alig. Néhány kivétellel igaz volt ez a "gyors halál" szinte minden üzemre.
Üdítő kivételnek számít a Transzformátorgyár, amelyet a privatizálásakor a Siemens vett meg. Jelentős fejlesztéseket hajtottak végre, ma Európa egyik legnagyobb, legkorszerűbb trafógyárává nőtte ki magát.
Megállunk a volt Motorkerékpár Gyár előtt is, mintha csak azt várnánk, hogy valaki felhúzza a lemezes vaskaput és kivágódjon egy frissen szerelt Pannóniával... Sokan játszottak még az elmúlt években is a gondolattal, hogy megkíséreljék föltámasztani ezt az üzemet, de mindig, mindenki feladta.
- Reménytelen kísérlet volna - töri meg a csendet Podolák György, és hozzáteszi: akkora gyártóbázis nélkül, ami a Pannóniák hátterében annak idején itt a kapukon belül létezett, értelmetlen kísérlet volna. Lehetne "matricázni" egy kevéssé ismert olasz vagy japán gépet, de gyártani... Most az egyik csarnokában ponyvát készítenek, egy másikban kerékpár kereskedés próbál megélni.
Olvasom a Népszabadságban: a "nagy rezsicsökkentő", azaz Németh Szilárd polgármester, újra államosítani szeretné a Weisz Manfréd Műveket (sic!), visszavenni azoktól, akik annak idején privatizálták. A kisajátítási törvény szellemében akár meg is tehetnék. Mennyi értelme volna, mibe kerülne? Erről nem beszélnek.
Virágzó öntöde
Indulunk tovább. Balra az egykori Szolgáltató Üzem faipari részlege volt, mellette a Pártbizottság épülete, most tábla hirdeti, hogy eladó. A Minőségellenőrző egyik kis részlege még megmaradt. Az egykori Csepel Művek "tudásbázisának" számított az oktatási központ, ma szedett-vedett irodák lakják. Arrébb Európa egyik akkortájt legmodernebb, legjobban felszerelt egészségügyi rendelőjét építették meg az itt dolgozó munkásoknak. Magas szintű orvosi ellátást biztosított, most egy-két háziorvos és üzemorvos "lakja".
- Nézzünk valami vidámabbat - ajánlja kísérőm és elindulunk az alumíniumöntéssel foglalkozó 500 embert foglalkoztató FÉMALK Zrt. felé, amely nem "hagyományosan" CSM-üzem. A korábbi Acélgyár szürkeöntödéjének és asztalos üzemének helyére települt. Ott készültek a motorkerékpár hengerfejek, a varrógép öntvények, a szerszámgépek nehéz öntvényei és a MAN forgattyús házak a győri Rábának. Ez volt a 80-as évek csúcsterméke.
Keresgéli a felsőfokú jelzőket, amivel előzetesen bemutathatná dr. Sándor Józsefet, a tavalyi év Üzletemberét, az üzem tulajdonosát, aki 1995-ben hozta ide Csepelre ezt az üzemet. A termetes, 67 éves, bozontosan ősz hajú, bajuszos férfi a portánál fogad. Egy táblán mindjárt mutatja is, hogy megrendelőik között Európa valamennyi márkás autógyártója szerepel a Jaguártól a Mercedesen és a BMW-n át a Volvóig.
Podolák dicsér, Sándor József szerénykedik:
- Vannak Európában korszerűbb, jobban felszerelt öntödék - mondja, de elismeri, hogy a jó középmezőnyben tartják nyilván a gyárát.
25 évig egy kutatóintézetben dolgozott, aztán a kollégáival kényszervállalkozók lettek. Az intézetben öntöttek, barkácsoltak, később ott béreltek ingatlant is, aztán Újpestre költöztek, majd amikor a 90-es évek elején felszámolták az üzemeket Csepelen, "bevásárolták" magukat a volt Acélöntöde 30-as években épült csarnokaiba.
Nem keveset kellett költeniük a mai körülményekre, de Sándor József mégsem elégedett. Azt mondja, amikor egy igényes, nyugati autóipari partner első ízben ellátogat hozzájuk, megfordul a fejében, jó helyen jár-e. Aztán amikor megkapja az első szállítmányt, tudja, hogy mégis jó helyre jött. De a csepeli lehetőségek végesek, a napokban elvégezték az első kapavágást a dunavarsányi zöldmezős beruházásként épülő új gyártelepükön. Az átköltözés folyamatos lesz ígéri, s legalább 10 év telik el mire becsukják itt a "boltot" és átköltöznek a tágas, európai szintű üzembe. A vevőik megmondták: ha a beszállítóik akarnak maradni, elvárják, hogy előbb-utóbb kulturáltabb gyártási körülményeket teremtsenek. Összesen három ütemben, 67 ezer négyzetméteren 30 ezer négyzetméternyi üzemcsarnokot építenek fel.
Akkor Csepelen ismét bezár egy gyár.
A "virágzás" titka
Mi a titka az Alumíniumöntöde sikerének, virágzásának? Tavaly 13,6 milliárd volt az éves bevételük, az idén meghaladja talán a 15 milliárdot is. Rendelésük bőven van, sok ajánlatot kérnek tőlük, ma már módjuk van szelektálni is a vevők között.
Kénytelenek is, mert a kapacitásaik végesek, s ahogyan a tulajdonos finoman fogalmaz: "nem áll rendelkezésre az a minőségi humán erőforrás, amire ehhez szükség volna". Magyarán: kevés a képzett, jó szakember. Hiába igyekeznek a fizikai dolgozóiknak is tisztes bért kínálni, 300 ezer forint körül kereshetnek a betanított munkásaik, a fluktuáció meglehetősen nagy. Nem könnyű a munka az öntőtégelyek mellett, ezt szívesen elismeri. A legtöbb jelentkező egy-két nap után bizony továbbáll, mert ütemesen, pontosan kell dolgozni. Sok ember nem képes erre, talán nem is akarja az ilyen munkát.
Egy rövid körséta meggyőző: tehetséges, fiatal tervezőkkel, mérnökökkel vette körül magát, akik képesek megfelelni a legkényesebb német minőségi követelményeknek is.
- Az én korosztályom már nem volna képes a munkájukat elvégezni - mondja a teremben dolgozó huszonéves mérnökök füle hallatára. Aztán hozzáteszi: egy ilyen üzem működtetéséhez ma már nem kohászokra, hanem elsősorban olyan gépészekre van szükség, akik a vezérléshez, hidraulikához, pneumatikához, számítástechnikához értenek. Olyannyira, hogy kohászokat már nem is képeznek, legfeljebb anyagmérnököket. A tulajdonosnak pedig egyetlen feladata van: minden pozícióra megtalálni a megfelelő, alkalmas embert.
Egy fiatalembert mutat be, az öntöde vezetőjének 28 éves helyettesét. Ő is gépész, Sándor József a gyára "jövő emberének" tartja.
Még van Schwinn
Az Alumíniumöntödétől csak egy ugrás a Kerékpárgyár. Egykor igazi látványosságnak számító magas raktára is áll még. A "sóhajok hídja" kötötte össze a szereldével, három műszakban szállította a hídon át a konvejor a kész bicikliket. Már nincs gyártás, szállítás sem kell. A sóhajok hídja üres. A Schwinn Csepel is "él", éldegél, bár a hagyományos, korábban a teljes vertikumot felölelő kerékpárgyártással már ők sem foglalkoznak, de így is az ország legnagyobb kerékpárszerelő és dizájnoló üzemének számítanak.
Nem lehet kihagyni, hogy ne nézzünk be a gyárba. Kísérőm itt otthon van. A számviteli osztályt egy régi kolléganője, Kakula Margit vezeti, aki 40 éve dolgozik a gyárban. "Fénykorában" 800-900 ember dolgozott ebben az üzemben, ma szétszóródtak, itt is, ott is maradt egy-egy kisebb részleg, amelyik próbál talpon maradni.
- A Schwinnél is alig több mint száz ember maradt - mondja Béres János, ő is a régiek közül való. Ma a városi modellek a meghatározóak, a vázakat Ázsiából hozzák, más alkatrészek Európából importálják, a hátsó agyakat még itthon gyártják.
- Korábban a nyergen és a láncon kívül minden a falakon belül készült, még a csengők is" - emlékezik a volt igazgató, és hozzáteszi: pedig minőségi vázakat készítettek, alumíniumból, magnéziumból, króm-molibdénből is. Amikor leállt Csepelen a váz- és a villagyártás - a kerékpárgyártás szereléssé "degradálódott".
Podolák György büszke arra a ma már ipari műemléknek számító csarnokra, amelyet Weisz Manfréd egykori lovardájának felújításával még az ő idejében alakítottak ki. Megmentették, konzerválták a lassan száz éve álló faszerkezetű épületet. Ma ebben működik az alkatrészboltjuk.
Oroszokból élnek
Indulunk az egykori Szerszámgépgyár helyén ma működő szerszámgép-gyártó vállalat igazgatójához, útközben egy romos épület mellett haladunk el. A Motorkerékpár Gyár egyik részlege volt, amelyet bontásra ítéltek. A tulajdonos sajátos módszert választott: hagyja, hogy széthordják. Néhány roma családnak adták oda, bontsák le, azt kezdhetnek az anyagával, amit akarnak...
A Csepeli Szergámgépgyár utódát, az Exel Gépgyárat ma két tulajdonos tartja életben. A 14 ezer négyzetméteres üzemben 120 ember dolgozik. Az elmúlt tíz évben legalább hússzor kerültek csődhelyzetbe, de mindig talpra álltak. Miről lehet ma egy csepeli gyárigazgatóval elkezdeni egy beszélgetést? A sorvadással:
- Az elmúlt években egyetlen kormány sem adott elegendő támogatást a gépgyártás fenntartásához - ezzel kezdi a beszélgetést Szomi Iván.- A szakma kihalóban, nyugdíjasok tartják még életben. Pedig ha nem lesz szerszámgép-gyártás, pótolhatatlan űr támad a helyén.
Aztán hozzáteszi: - Anno egy ezerfős üzemben legalább 10-20 ipari tanulót képeztek. A rendszerváltás éveiben a magyar szaktudás volt a beruházók számára a legvonzóbb értékünk. A minden gyárban megtalálható képzett tervező mérnökök és a néhány profi szerszámkészítő.
A fiatalok szakmunkásokat lámpással kell keresniük. Forgácsolók nincsenek a piacon, akik kikerülnek az iskolából, valósággal eltűnnek a szemük elől. Most érettségizett fiatalokkal próbálkoznak, maguk próbálják majd megtanítani őket a szakmára. Amikor a társával átvették a gyárat még nagyon nagy szériában készítettek marógépeket, radiálfúrókat. Évente százas-ezres tételben adtak el belőlük. Aztán a korszerűbb NC-esztergákat, megmunkáló központokat, fogaskerék köszörűket gyártották, akkor már csak havi 8-10 darabra volt vevő, később 4-5 darabra esett vissza a rendelésállomány.
- Szériagépek gyártásához ma vagy nagyon gazdagnak, vagy keletinek kell lenni - mondja. Az Exel Csepel ma a tőzsdén van, prémium kategóriás cégként jegyzik a részvényeit. Egyedi, speciális, illetve célgépekkel foglalkoznak, használt, jó minőségű japán gépeket újítanak fel és korszerűsítenek. Komoly fejlesztő kapacitásuk van, egy-egy gép gyártási ideje 16-18 hónap, s ezzel évente mintegy 3 milliárdos forgalmat bonyolítanak.
- Távlatok? - kérdem.
- A gépeinket elsősorban az orosz piacon keresik, de belföldön is kialakult vevőkörük van - mondja Szomi Iván. Elsősorban olyan külföldi befektetők keresik meg őket, akik idehaza próbálnak gyökeret verni, termelőüzemet indítani. Ezek a vevők 20-30 darabot is rendelnek egy-egy típusból, s ez bizonyos biztonságot jelent távlatilag is. Csak azoknak van helyük e szakmai Nap alatt, akik valami különlegesre képesek. Hát mi valami ilyesmivel próbálkozunk.
Epilógus
Már javában bent jártunk a délutánban. Elköszöntem kísérőmtől, de még egy kicsit megálltam az egykori főbejárat "diadalíve" alatt.
Füleltem. Hátha megint hallom a nagykalapácsok dobolását, az Acélmű kéményeiből kiszakadó gőz sóhajtását, a daruk sikítását.
De odabent halotti csend van.
Az élet kiköltözött a HÉV-síneken túlra.
Somfai Péter / Népszava
