Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

október 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Egy fecni keringője 1989. július 6-án

2014.07.06. 05:59 csú

A védelmet képviselő Dornbach Alajos beszélget az 1958-ban halálra ítélt és kivégzett forradalmárok hozzátartozóival
A védelmet képviselő Dornbach Alajos beszélget az 1958-ban halálra ítélt és kivégzett forradalmárok hozzátartozóival
Soós Lajos / MTI

 

Egy nap felnagyítva 25 év után a múltból. Talán sorsszerű, hogy Kádár János akkor távozott az élők sorából a Kútvölgyiben, amikor a legkevésbé kellett volna. Vagy így kerek az ókori drámák napjainkra vetített sorsmeghatározó végzete? Netalán így szolgáltat felemás igazságot a történelem, hogy a nagy taktikus és szenvedélyes sakkjátékos megélte „birodalma” teljes összeomlását? Egy történelmi korszak végét, amely 33 esztendeig az ő nevét viselte?

Három héttel voltunk túl a június 16-i, ország-világ színe előtt zajló nemzeti újratemetésen. Még mindig arról beszélt mindenki. Aztán történt valami, ami elterelte, sőt kisiklatta a közvélemény figyelmét. Kádár János épp akkor fejezte be földi pályafutását, amikor az őáltala csak „az az ember”-nek titulált Nagy Imre és a perében vele együtt elítélt társai rehabilitálásáról döntött a Legfelsőbb Bíróság (LB): 1989. július 6-án.

Reggel 9-kor kezdődött a törvényességi óvás tárgyalása Szilbereky Jenő, az LB és egyben a héttagú Elnökségi Tanács elnöke előtt. A vádlottak védője Dornbach Alajos, Róth Miklós és Bánáti János volt. A Legfőbb Ügyészséget a helyettes vezető, Nyíri Sándor képviselte, aki 31 esztendő elteltével beterjesztette az óvást. A jogi rehabilitáció, a történelmi igazságtétel kivételes pillanatai közé tartozott minden egyes másodperc, amit kellő odaadással, figyelemmel kísért a népes hallgatóság.

Én váltam hírhozóvá a 31 éve várt, megkésett igazságtevő per kellős közepén

A 16. percben történt valami, amire senki sem számított. Csütörtök volt. Szemerkélt az eső, óriási dugó Budapesten. Egy taxiban ülök, igyekezvén a régi Magyar Nemzet tudósítójaként a per tárgyalására. Órámra pillantva látom, máris elkéstem. Kellemetlen és aligha megmagyarázható helyzet. A sofőr nyugtatásomra bekapcsolja a rádiót. Hátul ülök, mindkét hangszóróból szól az idegborzoló tuc-tuc zene, bambulok, törölgetem a párás ablakot. Majd hirtelen csend, adásukat megszakítva közlik a váratlan hírt, amely aztán természeténél fogva az egész világsajtót bejárja: „Meghalt Kádár János”.

Mire az őrökön átvergődve belopakodtam a tárgyalóterembe, az előírt komolysággal folyt a tárgyalás. A széksorokat az özvegyek, a rokonság, a hozzátartozók töltötték meg, a pulpituson az eljáró tanács, mellettük ügyvédek talárban, a hátsó fertályban jegyzetelő újságírók hada, oldalt forgatott a tévés stáb.

A tekervényes jogi csűrés-csavarásban merültek el, semmit sem tudva arról: közbelépett a sors, és gáncsolt. Én váltam hírhozóvá a 31 éve várt, megkésett igazságtevő per kellős közepén. – Mondjam, vagy ne mondjam? – persze hamleti a kérdés. Érdemes-e két szóval szétpukkasztani a megélt magasztos pillanatok örömét? Utána már senki sem fog a jogi hercehurca körülményeskedő ismérveivel foglalkozni. Mint a tengerpart homokjába rajzolt ábrákat, elmossa egyetlen hullám.

Ismertem olyan (mellőzött, hitehagyott) értelmiségit a Kádár-rezsim idejében, aki képes volt minden este 11 után lebandukolni a Blaha Lujza téri aluljáróba, ahhoz az újságárushoz, ahová elsőnek érkeztek meg a szomszédos nyomdákból (Osvát utca: Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszava; Somogyi Béla utca: Népszabadság) a még maszatos, ólomszagú legfrissebb példányok. Minduntalan az a kíváncsiság és reménysugár vezérelte: hátha történik valami...

Aztán csak kibújik belőlem a hírvivő felelőssége: keresek egy cetlit, olvasható nagybetűkkel ráfirkantom üzenetemet. Mindössze két szót. S elindítom útjára a félbehajtott cédulát a hozzátartozók között. Elsőként Zsókának, vagyis Nagy Erzsébetnek, Nagy Imre leányának címezvén azt, aki bizalmába fogadott, mikor egy kétrészes interjút készítettem vele 1989 tavaszán. Akkor szólalt meg először a hazai nyilvános sajtóban.

Épp aznap és épp akkor? Amikor senki sem számított rá, hogy a végzet teszi fel az i-re a pontot. Lezárva a lezárhatatlant

Lett is belőle bonyodalom: sokan kényszerültek utólagos magyarázkodásra a kamerák kereszttüzében. Zsóka vastag szemüveget visel, megigazítja, kétszer is elolvassa. Keres a tekintetével, hogy megerősítést nyerjen. Bólintok, mire átadja férjének, Vészi Jánosnak. Ő pedig a mellette ülőnek. Aztán keringőzik a papírfecni tovább és tovább. Jelen volt a per két túlélője, Kopácsi Sándor és Vásárhelyi Miklós is. Hullámszerűen terjed a morajlás a teremben, egymás fülébe sugdosnak az emberek.

Felhorkannak és hitetlenkedve néznek egymásra. Tovább járja táncát a papírdarab, kézről kézre haladván. Mindez alaposan megzavarja a rendkívüli komolyságot igénylő és tiszteletet parancsoló tárgyalás menetét. Ám a felbolydulás pikantériája, hogy a pulpituson ülőknek halvány fogalmuk sincs a váratlan fejleményekről, tekergetik a nyakukat, lejjebb tolják orrukon a szemüvegüket, zavart pillantásokkal tekingetnek körbe, s nem tudják mire vélni a történések láncreakcióját.

Végül a felbolydult méhkas miatt az elnöklő főbíró kénytelen szünetet elrendelni, értelmezni kívánván a kialakult helyzetet.

Máig nem tudom eldönteni, kibogarászni a fejlemények sűrűjéből, mit mondjak utóbb született gyerekeimnek: a sors kiszámíthatatlan akarata? A gondviselés késői igazságtétele? Senki sem bújhat el Isten ítélete elől? Vagy csupán a véletlen műve? Épp aznap és épp akkor? Amikor senki sem számított rá, hogy a végzet teszi fel az i-re a pontot. Lezárva a lezárhatatlant.

Zsóka nem palástolta érzelmeit. Nem is volt miért. Talán az Úr akarata volt utólag drámaian elrendezni, a helyére tenni mindent. Persze amikor kiderült a cetli tartalma, Zsókát azonnal megrohanták, gyűrűjükbe fogták az újságírók. Felmagasztosulva a helyzet magaslatán állt. Becsültem érte, hogy tudta kezelni a váratlan helyzetet, és megfontolt nyilatkozatával ki tudta aknázni a váratlan szituáció adta lehetőségeket.

Több volt ez, mint az apja iránti gesztus. Elégtétel mindkettőjük számára.

A másnapi lapokban – amikor közzétették, hogy Nagy Imrét és társait felmentette a Legfelsőbb Bíróság, hatályon kívül helyezték a törvénysértő, megalapozatlan ítéleteket – szó sem esett a kóborló cetli történetéről. Kivéve a Magyar Televízió Híradóját, amely imigyen kommentálta a történteket napi beszámolójában: „A történelmi események sorsszerű összecsúszása, hogy miközben a teremben ülők a törvényességi óvás részleteit hallgatták, egy kézről kézre járó cédula adta hírül számukra Kádár János halálhírét”.

Kurcz Béla

Népszabadság

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr966476753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.