Erőszakmentes volt a hétfői tüntetés. Nem kis részben azért, mert a rendőrök, ahogyan az utóbbi idő tüntetésein is, példamutató türelemmel és szakszerűséggel kezelték a helyzetet. És azért is, mert a demonstrálók nem lépték át azt a bizonyos „vörös” vonalat. Akadt egy-két fékevesztett, aki tárgyakat dobált a rendőrök felé, de az ilyenkor általánosságban már kontrollálhatatlan tömeg összességében fegyelmezett maradt.

Ebben komoly szerepe volt annak, hogy az első sort nagyrészt olyan tüntetők alkották, akik szemközt álltak a társaikkal, s még a dulakodás idején is, amikor összepréselődtek a két fél között, magasba emelték a kezüket, hogy erőszakmentességet üzenjenek. Ez most különösen fontos, mert a tiltakozások dinamikáját látva úgy fest, még hosszú napok várnak a tüntetőkre, a rendőrökre és a sajtóra.

Ezért volt lesújtó nézni, ahogyan a demonstráció végén több tucat tüntető és tizenhat rendőr kíséri a tértől egészen a Falk Miksa utcáig a testőrök által védett Császár Attilát, a Hír TV riporterét.

Merthogy ezek az események a többi közt a szabadság miatt szerveződnek, és aligha vetít előre stílus- és rendszerváltást, ha néhány fékevesztett azzal foglalkozik, hogy újságírókat félemlítsen meg.

Mindenkinek meg lehet a véleménye Császár munkásságáról, ám a média embereinek vegzálásáról semmi olyasmi nem jut az eszünkbe, amit egy demokratikus országról képzelünk. Aki ugyanis ennek a rendszernek a meghaladásában hisz, annak szolidárisnak kell lennie a munkáját végző Császárral. Vigyáznia kell rá, ahogyan mindenki másra is. Társadalom ugyanis az, amelynek a tagjai vigyáznak egymásra. Olyankor különösen, amikor a másiknak épp nehezebb. (nol.hu)