Ez a ház – melynek védelmére most felsorakoztatok – nem egy a csepeli épületek közül. Mondhatnánk jelképnek, vagy akár szimbólumnak is. A közösségi élet, a művelődés, a szórakozás, a jóra-szépre nevelés, a szolidaritás intézménye – ezer és ezer csepelinek adta meg az alkotás örömét. Barátságok szövődtek itt, s életre szóló szerelmek születtek. A gyerekeké volt és ma is az ez a ház, a nyugdíjasoké, a munkás íróké, az olvasóké, a csillagvilág titkait fürkészőké, meg a Vigalmi Gárda színészeié, táncosoké, zenészeké, fotósoké. Meg bizony a rászorulóké, a munkásból munkanélkülivé vált tagjainak, harcra buzdított a reménytelenség ellen, majd’ egy évszázadon át. - Milyen jó lenne, ha nem csupán itt és most, hanem szerte az országban felharsanna a kiáltás: „Kiállunk a munkásotthonért, felemeljük szavunkat a kultúra szabadságáért, mert MI IS CSEPELIEK VAGYUNK!”
Feledhetetlen, felemelő demonstráció szemtanúi lehettek mindazok, akik részt vettek június 24-én a Csepeli Munkásotthon függetlenségének megőrzéséért szervezett élőláncban vagy a médiában, internetes lapokon, blogokon kísérték figyelemmel a tüntetésről szóló híreket, fotókat. Megrendítő élményt nyújtott Drucker Tibornak, a Munkásotthon 1956 és 1964 közötti igazgatójának beszéde. A Bárány Tibor szerkesztette 21. kerületi Hírhatár tudósítása alapján most ezt a beszédet közöljük, mert mint cseppben a tenger, úgy tartalmazza az intézmény viharos történetét és a megoldást a krízis helyzetekre. Drucker Tibor nagy tetszést kiváltó beszédében a következőket mondta:
- Kedves Barátaim!
Nem sok magyar intézmény büszkélkedhet azzal, hogy 95 esztendeje szolgálja a kultúrát, mint ez a Csepeli Munkásotthon. Az sem szokványos persze, hogy ennek a 95 esztendőnek utolsó öt évében kerüljön végveszélybe, szüntelen nemtelen támadások középpontjába.
Akik most itt összegyűltünk, mindannyian ennek az otthonnak a védelmére szövetkezünk, ez köt össze bennünket!
Illyés Gyula írta egykoron, hogy ahol négy-öt ember összehajol, ott egy darab haza van. Itt Ti a munkásotthon függetlenségéért fogtok össze: szolidaritásra, barátságra társultatok, joggal mondhatjuk tehát, hogy itt van a haza!
Ne tévesszen meg benneteket, hogy akik most szemérmetlenül el akarják orozni Tőletek az önállóság jogát, magát a Munkásotthont, ők is magyarul beszélnek! A magyar szó, még nem magyar érzés! A hazafiság köntösében járó szó, még korántsem magyar!
József Attila verse jutott eszembe, amikor azon gondolkodtam, mit is kellene mondani a regnáló polgármesterről. A költő azt írta: „amikor nagyokat ütnek rajtatok, milyen jó lenne nem ütni vissza, se szóval, se tettel!”
Úgy gondolom, hogy minden bizonnyal félrevezették tanácsadói a regnáló polgármestert, aki szerint Németh Szilárd törvényjavaslatára a munkásotthon visszakerül az önkormányzathoz, jogos tulajdonosához!
Barátaim!
Ez a ház a legjobb tudomásom szerint soha nem volt az önkormányzaté! (Taps szakította félbe a beszédet.)
Az ötvenes években – talán néhányan még emlékeznek rá – a háborúval fenyegető Nyugat-Berlin válsága idején, Kennedy, akkori amerikai elnök német földön kiáltotta világgá: „Én is berlini vagyok!” A szolidaritásnak a jelszava lett ez akkor.
Milyen jó lenne, ha nem csupán itt és most, hanem szerte az országban felharsanna a kiáltás: „Kiállunk a munkásotthonért, felemeljük szavunkat a kultúra szabadságáért, mert MI IS CSEPELIEK VAGYUNK!” (Ismét taps!)
Jómagam immár hatvan esztendeje, hogy Csepelre kerültem. A nagygyár martin üzemében dolgoztam, majd hat évig itt voltam Nagy Józsi elődje a Munkásotthonban, igazgatóként, s máig csodálója vagyok Nagy Józsi kultúraszervező munkásságának! (Taps!)
Azóta bárhova is vezetett sorsom, lélekben csepeli maradtam. Ha gondjaim voltak, mindig elzarándokoltam ide, erőt meríteni, igaz emberekkel találkozni. Olyanokkal, mint a múlt munkatársaim, Szabó Karcsi, Gergely Jancsi – akik most már valahonnan az égi öntődéből nézik, mit is teszünk az ő utódaikként. Találkozhattam Gelencsér Jóskával, akivel ketten alkottuk (mert ketten énekeltünk benne) a hajdani Acélmű énekkarát. Kondor Ferenccel, Tóth Mihállyal, aki ennek a háznak az igazgatójából lett Csepel polgármestere, Bolla Dezsővel, a tudós helytörténésszel, és a többiekkel.
Valaha, egy ragyogó tollú újságíró, Bálint György (ő is áldozata lett a ma feltámasztani vágyott Horthy-rendszernek) írta: „Felháborodom, tehát vagyok!”
Elárulom nektek, hogy nem csupán a volt polgármester törvényjavaslata okán háborodtam föl! A munkásotthon elrablásának törvényesített szándéka is feneketlen aljasság ugyan, de ami ezt megelőzte, azt még rémálmomban sem voltak képes elképzelni: a volt polgármester képes volt Radnóti Miklós meggyilkolásának 70. évfordulóján, a róla elnevezett művelődési házban Nyírő József emlékestet rendezni! Ha valaki nem tudná: Nyírő József, az író, a Szálasi-parlament tagja volt. Haláláig kitartott a nyilas és fasiszta elmék mellett, Radnóti gyilkosainak is szellemi éltetője volt.
A Csepeli Munkásotthont – melyet Maróti Géza remekbe készült pannói ékesítenek, s az egyetemes kultúrának mindig zászlóvivője – lezülleszteni, ordas eszmék hirdetőjévé tenni (én úgy érzem) gyalázat!
Ebben a házban valamikor Kodály Zoltán, Ferencsik János, David Ojsztrah koncertezett,Fasang Árpád volt az énekkar vezetője, Berczik Sára nemzetközi hírű mozgásművész volt, Ék Sándor volt a képzőművész-kör vezetője. Budapest-szerte mindenki ismerte őket, sőt nemzetközi hírük volt, mindannyian nagyszerű, igaz emberek voltak.
Mi jön Nyírő után? Wass Albert, még hátra van Szálasi, Kun páter, Prohászka Ottokár, Bajcsy-Zsilinszky Endre trónfosztása…
Ennek a háznak nem ezt a sorsot szánták a téglajegyekből építők!
Ez a ház – melynek védelmére most felsorakoztatok – nem egy a csepeli épületek közül. Mondhatnánk jelképnek, vagy akár szimbólumnak is. A közösségi élet, a művelődés, a szórakozás, a jóra-szépre nevelés, a szolidaritás intézménye – ezer és ezer csepelinek adta meg az alkotás örömét. Barátságok szövődtek itt, s életre szóló szerelmek születtek. A gyerekeké volt és ma is az ez a ház, a nyugdíjasoké, a munkás íróké, az olvasóké, a csillagvilág titkait fürkészőké, meg a Vigalmi Gárda színészeié, táncosoké, zenészeké, fotósoké. Meg bizony a rászorulóké, a munkásból munkanélkülivé vált tagjainak, harcra buzdított a reménytelenség ellen, majd’ egy évszázadon át.
Nem első ízben fordul elő galád támadás a ház ellen. 90 esztendeje egyszer már kudarcba fulladt, az akkori főjegyző, dr. Koncz János jogtipró szándéka, ennek a háznak az elrekvirálására.
Bízzunk abban, hogy a múlt most megismétli önmagát!
A hasonlóság persze kísérteties. Igaz, ma már nincs gyár és nincsenek tüntető munkások, de van Csepel, él Csepel népe, és a munkásotthont magáénak valló kerület.
Sokat hivatkoztak az elmúlt időszakbanBibó Istvánra, de sajnos megtagadták, semmibe vették tanításait. Bibó szerint:demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni! Nem félni a másnyelvűektől, a másfajúaktól, az elképzelt veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valósakká, hogy félünk tőlük.
Mi demokratáknak tartjuk magunkat! Nem félünk! Már csak azért sem, mert tudván tudjuk, amit nem képesek elhinni a hatalom pillanatnyi urai, amit kétezer évvel ezelőtt már megírt és versbe foglalt egy római költő, Ovidius: „nulla potetentia longa est”, azaz „egy hatalom sem tart örökké”.
Ne féljünk hát, barátaim! Álljunk ki bátran jogos igazunk védelmében! A tisztesség és a józan ész végül is győzhet. Köszönöm szépen!
Forrás: 21. kerületi Hírhatár