Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

február 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

"Sok hülyeség volt abban a rendszerben, de a kultúra például sokkalta jobb helyzetben volt"

2015.07.18. 03:48 csú

baranyi_ferenc.PNGCsepelen a mai napig  kedvelik, tisztelik Baranyi Ferenc költőt. Sok csepeli találkozott vele személyesen is,  Legendás verseit, írásait, emberi tartását, humánumát gyakran idézik a szigeten.  Megemlítik azt a szoros kapcsolatot is, amely Csepeli Szabó Bélához fűzte évtizedeken keresztül. Baranyi Ferenccel Méstáros Márton készített interjút, amit a Népszava közölt: 

Mit jelentett ünnepelt költőnek lenni a rendszerváltás előtt? Voltak elvárások, amelyeket a megbecsülésért cserébe be kellett tartani? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő segítségével.

- Mitől függ, hogy az utókor középszerűnek, feledésre ítéltnek vagy klasszikusnak ítél egy költeményt?

- A líra a legszubjektívabb műfaj. Az, hogy melyik vers marad időtálló, attól is függ, hogy az aktuális üzeneten kívül van-e bármi egyetemes mondanivalója, amely értéket képvisel. Vagyis túl kell mutatnia azon az eseményen, amely létrehívta, az örök érvényesség jegyében kell sugároznia. Ha közszolgálati líráról beszélek, Petőfi Sándor jó példa. „Európa csendes, újra csendes, /Elzúgtak forradalmai…”, amikor ez írta a szerző 1849 januárjában, a szabadságharc elveszni látszott. A téma nem, de a szabadság ügyét féltő hevület, a tehetség, az egyetemesség örök. Lehet írni egy munkás tevékenységéről

sematikus verset, ahogyan azt sokan tették is az '50-es években, de egy élmunkás óda megkopik. Pioker Ignác az ötvenes évek sztármunkása volt. „Ezen a nyáron nem nézek én lányra, egyedül csak Pioker Ignácra”, ezt a rímet mindenki ismerte. Illyés Gyula is írt verset a tetőn dolgozó munkásokról, ugyanakkor neki olyan mondandója támadt, amely ma is érvényes. Végezetül egy szerelmi lírát is megemlítenék, József Attila Lillafüreden meglátta Marton Mártát, a válófélben lévő csinos asszonyt, fellángolásában azon nyomban kanyarított is egy verset, de ebben a műben nem csak a pillanatnyi fellobbanás van benne, hanem beleírta mindazt, amit addig megélt a szerelemben. Ezért nagy mű az Óda.

- Hova tűntek az egykori munkásköltők? Ma sokan úgy gondolják, hogy nem alkottak olyan értéket, amely időtálló lett volna.

- Ezt egyénenként kell vizsgálni. Voltak olyanok, akik rigmusfaragók szintjén írták ezeket az ötvenes évekbeli verseket, persze azt nem mondhatnám, hogy dilettánsok lettek volna. Mindenesetre az irodalompolitika akkor a közérthetőséget hangsúlyozta. Favorizálták azokat a költőket, akiket a legprimitívebb ember is megértett. A költészetnek akkor a tömegekhez kellett szólnia, így a nép egyszerű fiának nem kellett bonyolult asszociációkon, költői képeken törnie a fejét. Rengeteg tehetséges munkásköltő volt, aki őszinte hevületben dicsérte a rendszert: véget ért a háború, új ország építésébe kezdtek, bizakodtak. Benjámin László kiemelkedő példa. Őszinte ihlettel írt verset az új rendről, az egyik alkotásának Ha Rákosi szól volt a címe. Sokan éltették a politikai rendszert, elég Zelk Zoltántól a Hűség és hála éneke című, Sztálint magasztaló művet említeni. Azok a művészek, akik tehetségesek és elhivatottak voltak, s nem csak helyezkedésből dicsérték a rendszert, később mind meghasonlottak, amikor az 1950-es évek közepén már látszódott a hatalom „bibéje”. A nagyok időben észrevették saját botlásaikat, naivságukat. Még Zelk is levezekelt az 56’ utáni tevékenységével, a forradalom leverését követően háromévi fogságra ítélték, de amnesztiával másfél év után szabadult. A legtöbben saját öntisztulást végeztek, mint a víz, amelybe valahogyan belekerült a csatorna leve. Habár nem tagadom, a költők között voltak konjunktúra-lovagok, akik rigmusszinten írtak, mégis volt köztük érték. A később sci-fi íróvá lett Kuczka Péter költészete szerfelett agitatív, végeredményben mégis azt mondhatom róla, hogy tehetséges volt. Benjámin Lászlót a kortársak közül az egyik nagy modellemnek tekintettem (olyan nagy szavakkal nem dobálóznék, mint a példakép), akárcsak Vas Istvánt, habár az utóbbi inkább a polgári oldalhoz kötődött, a másik pedig kimondottan munkásköltő volt.

csepeli_szabo_bela-2.jpg- Csepeli Szabó Béla egy időben nagy névnek számított, aztán nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben.

- Ő valóban külön fejezet. Géplakatos volt a Vasműben, amikor kiemelték onnan és sztárrá vált. Az ő nagy tragédiája az volt, hogy akkoriban fiatal fizikai munkásból költővé lett alkotóként éveken keresztül favorizálták. 1956 után a 60’-as évek végéig ő volt az Élet és Irodalom címlapköltője, viszont utána hirtelen kihűlt körülötte a levegő. Az sem volt igaz, amikor címlapköltő lehetett, mert magasabbra volt pozícionálva, mint amilyen magasságot megérdemelt volna, de az még igazságtalanabb, amikor élete második szakaszában olyan mélységbe taszították, amelyet nem érdemelt volna meg. Mindenféle jelszavakat rímekbe szedő pártkádernek, egyszerű rímfaragónak titulálták ezt a kimondottan jó költőt. Sokan nem tudják, de a finom regiszterekben is gyönyörűen tudott játszani, írt a családjáról, a természetről is páratlan verseket, szép elégiái jelentek meg. Igazságtalanul bánt vele a sors. Próbáltam neki a magam lehetőségeivel igazságot szolgáltatni, például előszót írtam a kötetéhez, amely már közadakozásból jött létre az élete végén.

- Illyés Gyula is komoly tényezőnek számított, viszont már nem igazán ápolják az emlékét.

- Valóban élő klasszikusnak tartották. Baloldali vagyok, de ez nem a származásomból következik. Apám főjegyző volt Nyáregyházán, édesanyám tanítónő, vidéki úrifiú neveltetésben részesültem, még osztrák nevelőnőm is volt. A könyvespolcon ott sorakoztak Herczeg Ferenc, Tormay Cécile művei, de a monori református pap, aki a népi írók felé húzott, zsenge koromban a kezembe nyomta Illyéstől a Puszták népét. Onnantól kezdve máshogy néztem a szántó-vető emberre, aki a földeken robotol. E könyve mellett napjainkban már csak az Egy mondat a zsarnokságról című versét említik, holott haláláig szüntelenül dolgozott.

- Ön Ágh Istvánnal és Bella Istvánnal indult a pályán. Milyennek látja a hatvanas évek költőnemzedékét?

- Ágh meg Bella valóban velem indult, az 1960-as évek nemzedéke voltunk. Együtt jártunk egyetemre, a kollégiumban volt is egy csoportunk. Kompániának neveztük magunkat, akit pedig tagnak fogadtunk, kompanista lett. Habár néhány évvel alattunk járt Bella, éppúgy tag lett ő is, mint Ágh István vagy Mezey Katalin. Egyébként jó szórás voltunk, mert sok olyan évfolyamtársam akadt, akiből neves költő lett. Orbán Ottótól kezdve Tandori Dezsőig. A felsorolt költőtársaimmal a '60-as években kezdtünk kibontakozni. Amikor az '50-es évek irodalmáról esik szó különböző író-olvasó találkozókon, röhögve idézzük a Megy Rákosi a tanácsba kezdetű gyöngyszemet és társait, de mindig elmondom: azokban az időkben, amikor ilyen művek születtek, még nem voltam a pályán. 1954-ben, a megyei lapban jelentem meg először nyomtatásban, de igazán egyetemista koromban kezdtek el publikálni a komoly irodalmi lapok. Akkor már oldottabb légkörben lehetett pályát kezdeni, mint néhány évvel korábban. Nincs erkölcsi alapom elítélni azokat, akik Rákosi-verseket írtak, mert akkor még nem „jegyeztek.” Nem tudom, hogy ellen tudtam volna-e állni, ha megkísértettek volna. Remélem, hogy igen. Szerencsémre a hatvanas években már ilyenfajta elvárások nem voltak. Azt követően, hogy 1962-ben megjelent az első kötetem, a Villámok balladája, két éven keresztül ügyeletes zseninek számítottam, mindegyik tömörülés a himnuszomat zengte, ajnároztak. Aztán, amikor kiderül, hogy a palinak van saját ars poeticája, saját útja, amelyet maga választott, néhány éves futtatás után jött a "kígyót melengettünk a keblünkön" periódus. 1964 környékén mászott rám a Népszabadságban többek között a jeles tollforgató Rényi Péter, a magyar kultúra egyik szürke eminenciása. Nem kaptam szilenciumot, de kerültek a szerkesztők. Ez rosszabb, mint amikor ténylegesen elítélnek, mert akkor legalább meghatározzák a büntetés időtartamát.

- Komolyan vette ezt a politikai fenyegetést?

- Nem volt ez fenyegetés, inkább bojkott, hiszen éreztem, hogy nem szívesen vesznek tőlem kéziratokat. Ettől függetlenül szállítottam a verseket, főorgánumomnál, az 1961-ben alakult Új Írásnál például nem löktek ki a pikszisből, de a napilapok irodalmi rovatvezetői körültekintővé váltak velem. Akkoriban jött szembe velem a körúton Kardos György, a Magvető igazgatója. Gondoltam is magamban, hogy biztosan átnéz majd rajtam, ehelyett már messziről hangosan köszöntött. Nevetve mondta, hogy nagy propagandát csinált nekem a Népszabadság, ezért ezentúl húszezer példányban fogja kiadni a köteteimet. A negyedik kötetem már húszezres példányszámban jelent meg, két-három nap alatt szét is kapkodták.

- Tehát, akkor a figyelő tekintetek ellenére sikeres maradt.

- Igen, de amikor sommásan fogalmazva azt mondják, hogy a Kádár-korszak kényeztetettje voltam, mindig tiltakozom. Nem tagadom, hogy a Kádár-rendszerben szereztem népszerűséget, de nem a hatalom futtatott, hanem a közönség. A '60-as években amúgy kifejezetten rebelliskedőnek tartottak. A Ladányi Mihállyal és Soós Zoltánnal közös triászunkat anarchistának bélyegezték. Ki gondolta volna annak idején, amikor együtt rúgtunk be a különböző rossz krimókban, hogy Ladányi halála után én fogom a szobrát avatni?! Egyébként a hatvanas években annyira kedvelt voltam, hogy nem győztem eleget tenni az író-olvasó találkozókra történő meghívásoknak. Volt olyan nap, hogy két rendhagyó irodalmi órán vettem részt délelőtt, délután pedig két-három faluban volt jelenésem. Egy hétig magammal vittem egy olasz költőbarátomat is. Hazatérve, otthon azt írta az egyik olasz lapban, hogy sztahanovistái voltunk a költészetnek. Ifjú titánként én is visszahőköltem attól a létszámtól, amely eldugott falvak könyvbemutatóin várta a rendezvény kezdetét. Ez nem azt jelentette, hogy a falu versrajongókkal volt tele, hanem azt, hogy eljutott hozzájuk a hír, miszerint a lírában kezdődött meg az igazmondás. Nagyszerű írók bontakoztak ki akkoriban, például Szakonyi Karcsi, Fejes Bandi, Sánta Ferenc, Lázár Ervin, Gerelyes Endre, Csák Gyula – és még sokan mások. Az ötvenhatos események után a „tűz-táncosok” voltak az első megszólalók, azonban a szakma vonakodva tekintett rájuk, mert nem hallgattak akkor, amikor azt megkövetelték volna. Egyébként az évek során azt figyeltem meg, hogy engem egyaránt utálnak a liberálisok és a népnemzeti szittyák is, habár egyik tömörüléshez sem tartoztam.

baranyi_ferenc_2.PNG- Mégis Kossuth-díjat kapott. A jelölés mögött mindig vannak politikai megfontolások is.

- Emiatt sem kell szégyenkeznem, mert Gyurcsány Ferenc, a baloldali kormányfő és Sólyom László, a jobboldali államfő nyújtotta át nekem. Ergo ez bizonyítja, hogy nem politikai tevékenységet, hanem költészeti életművet jutalmaztak, különben Sólyom, ahogy tette azt több esetben, megvétózta volna az elismerésemet. Egyébként visszatérve a rendszerváltás előtti évekre, nem tudom magamban tartani: minden bűne, botlása ellenére ez a rendszer elmondhatta magáról, hogy tömeges méretekben tudott létbiztonságot nyújtani. Olyat, amelyre azóta egy utód sem volt képes.

- Mégis rendkívül vegyes, inkább negatív a Kádár-éra megítélése…

- Pedig voltak akkoriban jó fejek, nem csak Biszku Bélák. A megtorlások sötét éveit követően valóban mi voltunk a legvidámabb barakk. A cenzúra sem volt olyan kegyetlen rossz, mint ahogyan azt manapság állítják. Töretlenül vallom, hogy a cenzúra miatt mindig csak a középszer rinyál, mert aki igazán költő a talpán, az tudja, hogyan kell kijátszani a cenzort. A nagyjaink meg is mutatták, hogyan kell átverni a cenzúrát. Goethe igazát osztom: „Csak korlátok között mutatkozik meg, hogy ki a mester.” Egyszer szóváltásba is keveredtünk emiatt Csurka Istvánnal. Azt mondtam: ha valóban olyan sok írót, költőt nyomott el a hatalom, akkor a rendszerváltás után tömegesen kellene jelentkezniük a kiadatlan kéziratokkal. Mégsem lett így. Csurka erre azt mondta, az írók eleve meg sem írták a műveket ebben a reménytelen helyzetben. Egyik eszményképemnél, Radnótinál kilátástalanabb helyzetben senki nem volt, ő viszont a legnyomorúságosabb körülmények között is szüntelenül írt. Amíg hatalma volt, két találkozásom volt Aczél Györggyel, a kultúra tejhatalmú urával. A hatvanas években egy csepeli munkásgyerek egy ünnepségen elszavalta az egyik rebellis versemet, a Ballada az elkényeztetett ifjúságról címűt, amiért kirúgták az állásából. Akkor audienciát kértem Aczéltól, rávettem, hogy intézkedjen a fiú ügyében. Becsületére legyen mondva, vissza is vették a srácot a munkába. A második találkozás alkalmával ő hívott magához, mert valaki feljelentett. A villoni versformát már fiatalkorom óta nagyon szerettem. Villon művei a „herceg” megszólítással kezdődnek, amely konkrét megszólítása az orleans-i hercegnek, aki hosszú ideig pártját fogta, még az életét is megmentette a költőnek. Nálam jelképes ez a "herceg", egy rosszakaróm viszont feljelentett, mert ő a balladáim megszólítását Hasburg Ottóval azonosította. Azt írta rólam a feljelentésben, hogy legitimista vagyok. Aczél, aki egykor színész volt, szoborarccal olvasta fel nekem a levelet, a végén elmosolyodott majd teátrális mozdulattal galacsinná gyűrte a papírt, s belehajította a szemetesládába. Sok hülyeség volt abban a rendszerben, de a kultúra például sokkalta jobb helyzetben volt.

- Önt támogatták a szakszervezetek, a KISZ is. Ez egyfajta megkötést, vagy inkább alkotói szabadságot jelentett?

- A szakszervezet lényegében annyiban támogatott, hogy kaptam SZOT-díjat, amelynek akkor még rangja volt. Hosszú ideig tagja voltam a KISZ Központi Bizottságának, mert a Fiatal Művészek Klubjából két tagot az ifjúsági szervezet vezetőségében akartak látni. Mivel Antal Imre és én voltam a névsor elején, kettőnkre esett a választás. A KISZ irányvonala megegyezett a világnézetemmel, örültem annak, hogy így lehetőséget kaptam arra, hogy szót emeljek nemes ügyekért. Az ifjúsággal való foglalkozás páratlan lehetőség, amellyel élni kell. Előadásokat, ismeretterjesztő foglalkozásokat tartottam, ez misszió volt számomra. Nem úgy kell elképzelni ezeket a rendezvényeket, mint szigorúan vett politikai eseményeket. Összességében szabad és kötetlen ifjúsági klubokba jártunk, nem politizáltunk. Számomra azonban elsősorban a KISZ a sportolást, a kultúrát, a közös táborozást jelentette. A balatonszemesi nyári táborokon például éveken keresztül részt vettem.

- Vannak ma olyan fiatal költők, akikre érdemes odafigyelni? Akikkel szívesen foglalkozna az egykori ifjúsági táborok mintájára?

- Látszólag könnyebb elindulni a pályán, más szempontból jóval nehezebb. Hajdanán a napilapoknak voltak irodalmi mellékletei, mára ez teljesen eltűnt. Néhány éven keresztül a Magyar Ifjúságnak voltam az irodalmi rovatvezetője, ott pályakezdő fiatalokkal foglalkoztam. 1992-ig főszerkesztettem az Ezredvég irodalmi folyóiratot is. Manapság viszont az a trend, hogy egy-egy szekértábor összebulizza a pénzt egy folyóiratra, de azoknak nincs súlya, mondhatni el sem jutnak az emberekhez. A legtöbb irodalmi sajtótermék két-háromszáz példányban jelenik meg, csupán a szerzők, a rokonság és talán a legszűkebb barátok vásárolják. Holott sok kitűnő költőnk van, akiknek a neve nem forog közszájon. Gyimesi László, Payer Imre, Képes Gábor, P. Papp Zoltán, Véghelyi Balázs, Hámori István Péter - ők jóval nagyobb nyilvánosságot érdemelnének!

 

Mészáros Márton

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr887636628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.