Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

április 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Grecsó Krisztián: Ami maradt

2015.11.25. 03:45 csú

grecso_krisztian_1.PNGNem tudom, miért érzem most így. Hogy miért most veszett el a hitem abban, hogy itt meg a szomszédos utcákban, a Tisza- meg Duna-parton, melyek között ingázva élek, nem lehet háború. Pedig Szegeden voltam egyetemista, amikor a Maros túloldalán lőttek és velem egyidős vajdasági magyar fiúk azért voltak hazátlan árvák, hogy ne a fronton érjen véget rövid életük. És ifjú felnőtt voltam, éppen életem első „szolgálati lakását” meszeltem, amikor megállt a kezemben a pemzli, hogy valami nincs rendben, a rádióból eltűnt az adás, és biztonságpolitikai szakértők kezdtek megrendült hangon sugdolózni, hosszan nem értettem, miről, mert feltételezték, hogy mindenki látta a tévében az újra és újra lejátszott képsorokat a toronyházakba csapódó utasszállítókról. Akkor is gondolhattam volna ezt: hogy valaminek vége. És nem felétlenül a békének, hanem a békében való hitnek. Ahogy a terror sem először tombol Európában, a madridi, londoni metró, a párizsi újságíró kollégák brutális kivégzése, az orosz utasszállítógép felrobbantása, mind a közelmúlt, mind a mi életünk, tapasztalásunk, veszteségünk, gyászunk.

És mégis, az én érzékeim szerint most veszett el valami, ami a II. világháború óta a miénk volt. A hit a békében. Abban, hogy

ennyi borzalom elég tapasztalás, hogy a frontok, és persze a Holokauszt halálgyára beépült a génekbe, mint rettegés, mint önundor, mint örökös, öröklődő fegyelmező erő, és a béke záloga éppen az, hogy félünk magunktól, hogy tudjuk, milyen mély a gyűlölet sokat emlegetett kútja.

Pedig emlékszem, a nagyszüleimnek még nem volt ilyen génje. És nem csak azért, mert a háború nekik konkrét élmény lett, mert személyes tapasztalás volt nagyapámnak a front. Sokkal megrázóbb volt, ahogy a háborúról, mint lehetséges jövőről beszélt, minden konfliktusba bele tudta látni, mint lehetséges eljövendőt, mert ismerte az emberi természetet, mert látta pályaudvaron, hegyoldalban, tankcsapda mellett a gyűlöletet, a halált, a félelmet és folyton arról beszélt nekem, hogy ez a legelemibb az emberben, hogy ez van mélyen, belül, alul, nem a szeretet.

Kiégett embernek gondoltam, akit megviselt az a négy év, és akinek igazából persze ez élete nagy élménye, és csak Bihari bácsival, öreg komájával beszélget igazán jót, akivel az erdélyi fronton építettek bunkereket. És most szégyellem magam ezért, és sajnálom, hogy nem ülhetek le mellé beszélni, egészen más dolgokat kérdeznék most, és persze félnék nagyon a válaszoktól, mert nekem is percekig tartott legyőzni a tomboló gyűlöletet, ami felharsant bennem a párizsi híreket látva, a bosszú volt egyedül a fejemben, a szívemben, mert mi is vegyük el azt, amit tőlünk elvettek: biztonságot, nyugalmat, és a hitet benne, hogy ezek nekünk megvannak.

Milyen naiv idea volt, hogy az ember által épített ipari halál tüze mindenkit megégetett, és hogy ez olyan világtapasztalat, ami eleve kizárja a globális agresszió lehetőségét. Még élnek a túlélők, szemtanúk, aki megjártak táborokat, mindent felégető frontot, akik hozzák a híreket, még köztünk vannak, és már nincs remény, a béke feltétlen hite eltűnt, pedig két-három generáció nőt fel azóta úgy, hogy a világképének ez volt az alapköve. Hogy világégés még egyszer nem fordulhat elő.

eiffel-tornyos-2-.PNGÉs most marad a szorongás, újra.

Ugyanúgy nem értjük, ahogy ők, mi történik körülöttünk, milyen érdekek, olajmezők, területek, hatalmi játszmák döntenek rólunk, és csak mennek a kicsi életek, szűk utcák, szűk napok, innen nézve nem érteni semmit, a mi utcánkba nem jön a világpolitika, reméljük, mert kicsik vagyunk, mert sosem voltunk fontosak, és arra azért igyekszünk nem emlékezni, hogy a szüleink, meg a nagyszüleink is ezeket mondták, és csak remélték, hogy nem lesz baj, mert nem lehet úgy élni, hogy az ember a saját romlását várja.

Azt a derűt és nyugalmat szeretném valahogy még megélni, amit a nagyapámban láttam, miután leraktuk a kocsiról az árpát, és régi fronttársával felbontottak egy üveg hideg sört, és elkezdték mondani a dési vasútállomást, meg románokat, németeket, magyarokat.

Ráncolta a homlokát, de a szeme nyugodt volt. Megbékélt a saját sorsával, pedig tudta, hogy létezik az elemi rossz, a szándékolt, aljas halál, de már másként félt tőle. Mert ha el kell veszíteni mindent, hát elveszít, és csak az fontos, ami eddig volt, mert az már megtörtént, az már az övé.

Én eddig nem figyeltem, kérem, tanár úr, én elbambultam, nekem hitem volt benne, hogy nekem valami magától, eleve jár: a békéhez, az élethez nekem elemi jogom van. Párizs óta úgy látom, hogy sajnos nekem, nekünk sem jár több, más, mint anyánknak, meg az ő anyjának. Annyi jár, amennyi nekik: reményünk lehet.

GRECSÓ KRISZTIÁN

Forrás: Vasárnapi Hírek

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr728098396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.