Magyar öröm az izlandiak elleni 1-1 után

Hegyi Iván helyszíni tudósítása:

Marseille kikötője szombat délben magyar mólóvá változott: több mint tízezer honfitársunk gyűlt egybe a dokknál. A többség pirosban volt, néhány százan fekete mezt viseltek, abban azonban nem mutatkozott különbség, hogy egyaránt elemi erővel zúgott innen is, onnan is: hajrá, Magyarország!

Ha ezt a régiek megélhették volna...

Ám a hajdani „marseille-iek" kevesebb szurkoló (12 ezer néző) előtt vívtak pótselejtezőt 1969-ben a csehszlovákokkal (1-4), mint ahány magyar drukker most megjelent a Velodrome-ban. A magyar létszám az arénában már meghaladta a 15 ezret, s bár nem kevés izlandi is feltűnt a lelátókon, a kék dresszbe öltözött szigetországi hívek szinte elvesztek hazánk túlerőben lévő fiai, lányai között. (Bizony meg kell említeni a nőket is, mert korántsem csak férfiak érkeztek Franciaországba a norvégokkal vívott pótselejtező után népszerűvé váló, az osztrákok elleni Eb-győzelem nyomán pedig hirtelen az agyonszerethető kategóriába emelt válogatottért.)

Este hat előtt öt perccel olyan hangulat támadt, akár a selejtezőkön az Üllői úti stadionban, miután kivonult a pályára a két csapat. Felteszem, a tengerparti szurkolói zónában hasonló lehetett az atmoszféra, mert – hogy el ne felejtsem – a kivetítős drukkerövezet már kora délelőtt tele volt magyarokkal... Ezúttal is bebizonyosodott: nincs sportág – talán semmi sincs –, amely konkurálhatna a futball tömeghatásával: akár egyetlen győzelem is elég ahhoz, hogy a labdarúgás országos ügy legyen két és fél ezer kilométert utazó autósokkal és odahaza a tévé előtt szorító nagymamákkal.

A magyar csapat igyekezett megszolgálni az évtizedek óta nem tapasztalt érdeklődést, és – egészen új oldaláról mutatkozva be – heves letámadással kezdett. Ez legalább akkora meglepetést keltett, mint Lang jobbhátvéd-játéka, melyet az idézett elő, hogy Fiola súlyosan megsérült az itteni első Eb-fellépés alkalmával. A nyomás alól nyolc-tíz perc után tudtak kiszabadulni az izlandiak, és mindjárt az első akciójukkal riadalmat keltettek vagy inkább Király ijesztett rá honfitársaira azzal, hogy a keresztbe ívelt labda mellé nyúlt...

Az már ekkor kitetszett, hogy az ellenfél nem a finom kombinációkra épít, ellenben rámegy majd a vertikális futballra, azaz amikor az ívelések és a fejjáték hasznosságát emlegeti, nem beszél a levegőbe. A földön azonban bajban voltak a kékek, és a továbbra is offenzív magyarok előnyszerzésétől a tizennyolcadik percben csak az mentette meg őket, hogy a befelé kanyarodó Dzsudzsák lövésébe Ragnar Sigurdsson az ötösön áldozatkészen belevetődött. A másik oldalon Király a tizenhatos vonalán sétálgatott, élvezve az átmeneti szabadságot és a napfényt, függetlenül attól, hogy – a helyiek szerint – harminc esztendeje nem volt ennyire „hideg" június Dél-Franciaországban.

Lassanként – ahogyan hajdanán emlegették – „felbillent a pálya", annyi játékos tartózkodott az izlandi térfélen, de a szívósan védekező szigetországiakkal szemben a harminc méteres „vonal" környékén rendre elakadtak a Stieber egy-két cselén kívül nem sok váratlan megoldást tartalmazó támadások. S fél óra múltán majdnem vezetéshez jutott Izland... Egy leperdült lövésre Kádár lassan reagált, így Gudmundsson a balbekk elé, egyúttal ziccerhelyzetbe került, de a középpályás tíz méteres labdáját Király lábbal hárította. Hat perccel később hasonló lehetőség nyílt a vetélytárs előtt, miután Bödvarsson megjátszotta Sigthorssont, de az akciót „elindító", a labdát elpasszoló Guzmics úgy szerelt, mint Ragnar Sigurdsson a meccs elején.

A 39. percben viszont előnybe került Izland. A szöglet után Király tőle szokatlan módon elejtette a labdát, a kapuson utóbb áteső Ragnar Sigurdsson továbbfejelte azt Gunnarssonhoz, ő pedig elbukott Kádár térdében. A közvetlen közelben álló Karaszjov orosz játékvezető – Kleinheisler mélységes felháborodására – tizenegyest ítélt, s a büntetőt Gylfi Sigurdsson az izlandi emberek teljes lelki nyugalmával a jobb sarokba gurította (0-1).

A második félidőben a rivális ugyanúgy hátra húzódott, akár az első harminc percben, azaz most már végképp nyilvánvalóvá vált, hogy az izlandi edzőpáros mindenekelőtt a védekezéssel akart sikert elérni a magyarokkal szemben. Tekintettel arra, hogy a meccs előtt honfitársainknak két ponttal többjük volt, mint a legkisebb „Eb-ország" legjobbjainak, a vetélytárs szempontjából ez különösen kockázatos döntésnek látszott, ám sokáig gátat szabott szinte minden magyar kezdeményezésnek.

A pálya úgy festett, hogy Gylfi Sigurdsson, miután szerelt, nem tudott előre passzolni senkihez, mivel valamennyi játékostársa az izlandi térfélen posztolt. Ezért a középpályás nyolcvan méterről igyekezett kapura emelni, de labdájába beleléptek, így nagyjából hetvenhét méter hiányzott ahhoz, hogy a ritka próbálkozást lövésnek lehessen nevezni... Az elvetélt kísérletnél jobb volt Dzsudzsák két szabadrúgása, de Halldorsson kapus mindkettőt védte; az előbbit nehezebben, az utóbbit könnyebben. Az a szabadrúgás viszont, amelyet Kleinheisler Finnbogasonhoz passzolt, szintén csak értetlenséget keltett: mi volt ez?

A magyar válogatott ambíciói nem csökkentek, az együttes változatlan lelkierővel hajtott az egyenlítésért, Bernd Storck szövetségi kapitány pedig már három centert szerepeltetett: Böde mellett Nikolicsot és Szalait. Ez aztán – eléggé meg nem köszönhető segítséggel – bejött: a nyolcvankilencedik percben Nikolics jobbról középre adott, és a labdát a saját hálójába továbbító Saevarsson „kiegyenlített" (1-1).

Ezzel a magyar csapat, amely – közönségével együtt – úgy ünnepelte a döntetlent, mintha győzött volna, négypontos az Európa-bajnokságon, és jó esélye van a továbbjutásra.

Lyonban nincs kikötő, de a jövő szerdán ott is lesz piros folyam...

HEGYI IVÁN

Forrás: NOL.HU