Ha a leghalálosabb gomba lenne a legvisszataszítóbb, akkor nem az lenne a leghalálosabb. Mert mindenkit visszataszítana. Az ölőerő föltétele a vonzerő. Az élet parancsa a leghalálosabb gomba legélethűbb leírása, számba véve minden elemét, amely őt vonzóvá teszi és fogyaszthatóságának képzetét erősíti.
A gombaszakértőnek könnyű, mert leíró munkáját nem gátolják hatalmi érdekek és ideológiák. A történelem leghalálosabb specieseivel foglalkozó történésznek nem könnyű, mert mindenki ellenérdekelt azon jellemzők számbavételében, amelyek őt is jellemzik, s amelyek vonzerejére maga is épít.
Az élet fent említett parancsa 1945 után, a II. világháborút követő évtizedekben fel volt függesztve. A XX. század harmincas éveiben a rendszerkritikus ellenzék legnagyobb erejévé Szálasi Ferenc nyilaskeresztes pártja. vált. Csupa olyan ígérettel lépett fel, amelyet az emberek hallani akartak, és
nem sajnálta az erőt a helyi mozgósításra sem. A pártvezér pályáját Karsai László rajzolta meg a Balassi Kiadónál nemrég megjelent könyvében.A nyilasmozgalmak és vezéreik élethű leírása a diktatúra idején lehetetlen volt. Ma már nem, csupán nagyon nehéz. Ennek a nagyon nehéz munkának a korszakos eredménye Karsai László Szálasi-életrajza. Közel három évtizede, hogy Karsai belefogott ebbe a munkába, s mi, akiknek volt szerencsénk a kézirat korábbi változatait olvasni és véleményezni, hosszú éveken át lestük, mikor lesz hajlandó a maximalista szerző késznek nyilvánítani és a kezéből kiadni a művet.
A húszas-harmincas évek fordulóján – nem először és nem utoljára – elterjedt az a vélekedés, hogy a liberális demokrácia csődöt mondott. Ez a vélekedés emelte be a történelembe Szálasit. A példás életű, háborús érdemeiért sokszorosan kitüntetett katona, kiválóan képzett vezérkari tiszt, akit intenzíven foglalkoztatott a szociológia, a munkás- és paraszttömegek sanyarú sorsa, aki eredetiben olvasta Marxot, akkor érezte úgy, hogy neki küldetése van, és politikai pályára kell lépnie, amikor a nagy gazdasági világválság szinte ellenállhatatlanná erősítette azt a látszatot, hogy a liberalizmus és a parlamentáris demokrácia becsődölt, s vele szemben a félliberális-félfeudális-féldemokratikus rendszer sem kínál életképes alternatívát.
A nyilasmozgalom adta a rendszerkritikus ellenzék legnagyobb erejét. Friss volt, dinamikus, határozott, közel lépett a zemberekhez. Szálasi éveken át fáradhatatlanul járta az országot, kocsmákban, nyomortelepeken, proletárnegyedekben, falusi viskókban győzködte a kisembereket. Különösen a fiatalokra gyakoroltak mágikus hatást a nyilasok. Ők sokkal nagyobb tetterőt, határozottságot, fantáziát láttak bennük, mint bármelyik más ellenzéki erőben. 1937-ben, amikor a nyilasok először szereztek parlamenti mandátumot egy időközi választáson, lelkes diákok tömegei utaztak Lovasberénybe, Felcsútra, Vértesacsára, hogy rábeszéljék a helyi választókat a nyilas jelöltre, ami azon a vidéken nem volt különösebben nehéz.
A nyilasok nagy sikerét hozó 1939-es választások tipikusan „hangulatválasztások" voltak. A protesztszavazatok túlnyomó részét egyéb hatékonynak és hitelesnek tűnő ellenzéki erő híján a nyilasok kapták. A liberálisok már korábban, de ekkorra már a szociáldemokraták is, a keresztény pártok is összeomlottak, szavazóik jelentős része a nyilasokra szavazott, még ha nem volt is nyilas, csak úgy általában elege volt a romlott rezsimből és a nyomorból.
A nyilasok nem taszították sem a világnézetileg üres koponyákat, sem a szocialistákat, sem a keresztényeket, sem a „nemzetieket", hiszen szocialisták is voltak, keresztények is, nacionalisták is. Államosítást, földosztást, tervgazdálkodást, progresszív jövedelemadót, szociális újraelosztást hirdettek, és könyörtelen harcot a kizsákmányolás, az uzsora és az ország mozgásterét beszűkítő nyugati plutokrata hatalmak ellen. Hogy a zsidók művének tekintettek mindent, amivel szemben álltak, a bolsevizmust, a liberalizmust, a parlamentáris demokráciát és a magyarországi status quót, s ezért a zsidókat és a náluk még rosszabb zsidó lelkű nem zsidókat ki akarták irtani Magyarország és Európa életéből, s ha csak úgy megy, akkor az életből egyáltalán – ez leginkább csak a kiirtandók körében ellensúlyozta a nyilasok vonzerejét. Szálasit eredetileg nem is érdekelte a „zsidókérdés", első komolyabb politikai eszmefuttatásában, 1933-ban, Hitler hatalomátvételének évében a „zsidókérdést" meg sem említette. Csak 1936 végén, 1937 elején kezdett zsidózni, először csak szőrmentén, aztán egyre vadabbul, mert akkor vált világossá, hogy ezzel politikailag többet lehet nyerni, mint veszíteni.
A romlott politikai viszonyok között Szálasi magánéleti feddhetetlenségének, puritánságának, tisztakezűségének ritkaságértéke és hitelesítő ereje volt. Ehhez jött még a börtönbüntetéssel megszerzett mártírglória. Szálasi mindent elkövetett, hogy börtönbe mehessen, és a kiszabadítását követelő, nagyon hatásosan megszervezett, tömegek érzelmeit megmozgató, nagyszabású mozgalommal pártja népszerűségét a magasba emelje.
A keresztény pártok antijudaista szellemben nevelkedett szavazói kivált könnyen állhattak a buzgó katolikus, a Bibliát rendszeresen olvasó és kiválóan ismerő, de a rendszerbe betagozódott, állagőrző, úrhatnám klérussal szembenálló Szálasi mögé, aki nagyon keresztény Magyarországot hirdetett, ahol tilos az ateista propaganda és a felekezetnélküliség, ahol csak a keresztény felekezeteket ismerik el, ahol a hitoktatásnak döntő szerep jut az ifjúság nevelésében, ahol szigorúan tilos a fogamzásgátlás, az abortusz, csak az egyházi esküvőt ismerik el, és ahol a nő helye a családban van, nem pedig a munkahelyen, pláne nem a közéletben, mert a nemzet élete, vallotta szenvedélyesen Szálasi, a család tisztaságára és szilárdságára épül.
A nyilasok a „keresztény-nemzeti kurzus" keresztény-nemzeti ellenzékét képviselték, önmagukat azonosították a keresztény szellemmel és a nemzettel is. Küldetésüknek vélték, hogy megvédjék Európát. Mindentől, ami liberális, demokratikus, szekuláris és nem keresztény.
Szálasi úgy tekintett magára, mint aki megmutathatja a használhatatlanná vált addigi irányzataival csődbe jutott Európának a jövő autentikus modelljét.
A liberalizmus ellenmodellje volt ez minden tekintetben, és Szálasi úgy vélte, következetesebb, jobb, fejlettebb nemzeti szocialista rendszert dolgozott ki Európa számára, mint Mussolini és Hitler, és ha ezt mindenki belátná, ha bemutathatná egy nagy európai nemzetiszocialista csúcstalálkozón. Még inkább megerősödött ez a szereptudata akkor, amikor már Hitler és Mussolini sem volt. „Mussolini és Hitler halála óta nekem kell egyedül és a legteljesebb felelősséggel az Új Európáért helytállanom" – írta börtönnaplójába 1945 novemberében.
Szálasi új modellje a múltba fordult vissza. A Hungarista Munkaállamban a paraszti életforma lett volna domináns a „tekintély-, hit-, család- és nemzetpusztító" modern, urbánus kultúrával szemben. Szálasi kifejtette, hogy a honfoglaló magyarok nemzetiszocialista rendszerben éltek, csak azután sajnos kiléptek belőle, amikor a tulajdonközösséget a magántulajdon és a hűbéri rendszer romlott európai modellje váltotta föl.
Szálasinak a nagy keleti birodalomhoz való viszonya éles fordulatokat vett. A Molotov–Ribbentrop-paktum végtelen örömmel töltötte el, egy csapásra elfújta az antikommunizmusát, Sztálint ettől kezdve autentikus nemzetiszocialistának tekintette, aki a többi nemzetiszocialistával együtt küzdi le a világot pusztító zsidó-liberális kórságot. Aztán pedig Hitler legutolsó szövetségese lett a vörösök elleni harcban.
Karsai igen meggyőzően bizonyítja, hogy Horthy Miklós, aki nem vallott olyan nézeteket, amelyek a zsidók kiirtását igazolták volna, gyakorlati megfontolásokból sokkal készségesebben segítette elő sokkal több zsidó halálba küldését, mint Szálasi, aki a zsidók kiirtásában elvi problémát nem látott, viszont nem akart megfontolatlanul elherdálni jelentős mennyiségű munkaerőt.
A bukott „nemzetvezető" a perét az igazságszolgáltatás megcsúfolásának tartotta. Ezt a vélekedését maga Ries István igazságügy-miniszter igazolta, aki a Népbírósági Közlönyben leszögezte, hogy a háborús főbűnösök ügyének elbírálása „nem jogi, hanem elsősorban politikai kérdés... ezek a bűnösök nem várhatnak igazságot, csak megtorlást". Ez öngyilkos felfogás volt, amely nem a bűnösöket, hanem az ártatlanokat sújtotta. A háborús főbűnösöket ugyanis a jogállami és igazságos büntetőeljárásban is csak a legsúlyosabb ítélet várhatta. Ám a jogállamtagadás legitimálása megnyitotta az utat az ártatlanok elítélése, a koncepciós perek előtt.
A fent idézett Ries Istvánt is az általa képviselt felfogás nevében verték agyon 1950-ben. Jegyezzük meg, Lucz Gizella, Szálasi özvegye is teljesen ártatlanul raboskodott 13 éven át, hiszen nem tett semmit, soha életében politikával nem foglalkozott. Pontosan olyan távol tartotta magát a közélettől, ahogy azt Szálasi a nők esetében helyesnek tartotta.
Szálasi története azt is igazolja, hogy nincs az a totális vereség, összeomlás, nincs az a hekatomba, amely garantálná a balhitekből való kiábrándulást.
Szálasi a börtönében a jövőbe vetett szilárd hittel kidolgozta a tervgazdálkodás irányvonalát és mutatóit 1950-ig, abban a meggyőződésben várta a halált, hogy a túlvilágon elnyeri megérdemelt jutalmát, ellenben pusztulás vár a liberális Amerikára, amelynek – a szerencsétlennek – „fogalma sincs, milyen hatalmas társadalmi, gazdasági és politikai krízisben van. A legteljesebb forradalmi átalakulás küszöbén áll."
RÉVÉSZ SÁNDOR
Forrás: Népszabadság
