Vannak példamutató tanítók, érzékeny tanítók, védelmező tanítók, jól magyarázó tanítók, kellemes humorú tanítók, tudós tanítók, anyáskodó tanítók, kedves tanítók, pótszülő tanítók... vagy épp anyatigris tanítók, és még folytathatnám a jó tulajdonságok sorát. De hogy egyetlen emberben egyesüljön a tanítók szinte összes pozitívuma, az nagyon ritka. Meg is becsültük hát ezt a kincset, amit a nagyobbik lányom kapott Ildikó néni személyében az iskola első négy évére. És tartok tőle, hogy zokogva fogunk tőle elköszönni. Sok-sok ölelgetéssel, szívszorongatással, mosolygással – Finy Petra írása:
2013. szeptember elsején pici gombóccal a torkunkban érkezünk az iskolához. Emma lányom pár napja még az oviban volt, nagyon szerette a csoportját, szeretett volna az iskolakezdés előtt együtt lenni a gyerekekkel. Nemrég csak az volt a feladata, hogy többé-kevésbé illedelmesen megreggelizzen, aztán, hogy többé-kevésbé kulturáltan játsszon. A délutáni alvás kivételével annyit mozoghatott, amennyit akart.
Ehhez képest most itt állunk az évnyitón, keressük az 1. c osztályt, és én magamban azon gondolkozom, hogyan is lesz ez? Egyik napról a másikra majd eltűnik az a rengeteg energia a lányomból, ami addig ovisként bele volt préselve? Hogy fogja bírni kevesebb mozgással, ráadásul egy iskolapadba szorítva? Nem beszélve arról, hogy hirtelen tantárgyakat kell tanulnia, és legalább ötször negyvenöt percet koncentrálnia, neki, aki az esti mesét is úgy hallgatja végig, hogy közben fejen áll és tornázik.
Látom, a többi szülő „rajtunk csak egy varázsló segíthet” arckifejezését is, ahogy riadtan tekintgetnek körbe, és lesnek be az iskola ablakán, vajon melyik osztályterem lesz az ő gyermeküké, és hol lehet a tanító néni, akit a tavaszi nyílt órán megismertek.
Végül valóban feltűnik egy varázsló. Vagy inkább tündér. Ildikó néninek hívják, léleksimogató mosollyal köszön mindenkinek. A kezét hol egy buksira, hol egy vállra teszi. Lényével, kisugárzásával mindenkit megnyugtat. Aztán összeszedi a gyerekeket, majd úgy kíséri át őket a növényekkel feldíszített „Tudás kapuján”, hogy az izguló csöppségek rögtön elmosolyodnak. Az elöl lépkedő lldikó néni hátranéz a harminckét pöttöm óvodásra, és látszik rajta, tudja: nem lettek azonnal iskolások attól, hogy sulis ünneplőbe bújtatták őket. Szemeivel végigszalad az apró gyerekarcokon, és mintha hirtelen kifényesedne a tekintete. Talán elképzeli, milyen lesz majd ezekkel a gyerekkel négy év múlva ugyanitt lenni az évzárón. Amikor néhányuknak már pattanás virít az orrán, arcuk kamaszos vonásokat kap, szemtelenségük, akaratuk, önállóságuk éledezni kezd, végtagjaik megnyúlnak, járásuk magabiztosabb lesz. Ildikó néni mintha elmorzsolna egy láthatatlan könnycseppet, de már mosolyog is, és teszi a dolgát. Felcsúszott szoknyát hajt le, szétjött copfot igazít meg, zsepit szerez, rugdosó kisfiút csitít le. A szülők pedig megkönnyebbülten fellélegeznek, és végre eljut hozzájuk is valami az igazgató szavaiból.
Ez a megkönnyebbült nyugalom aztán négy évig kitart. Hiszen tudjuk, Ildikó néni úgy tanítja meg a matekot, hogy nemcsak azonnal megértik a gyerekek, de ez lesz az egyik kedvenc tantárgyuk.
Hogy a németnél nem pusztán szavakat magoltat, és használhatatlan passzív tudást ad nekik, hanem élményszerű, aktív tudással ajándékozza meg őket, mely élénken dolgozik a diákokban, és könnyedén elboldogulnak vele. Hogy a környezetórát rengeteg kirándulással, filmmel, játékkal teszi szemléletessé, és nem esik kétségbe, ha valaki belepottyan a patakba kirándulás közben, hanem azonnal megoldja a helyzetet Hogy rengeteget beszélget a gyerekekkel olyan kérdésekről, melyekről csak a szülők szoktak, vagy csak érzékeny emberek: kirekesztés, elfogadás, barátság, becsület, mélyszegénység, buszbaleset, bármi, ami a gyerekeket igazán érdekli. Vagy épp megmutatja a tanítványainak az Oscar-díjas rövidfilmünket. Hogy mindentől megvédi az osztályát, és tűzön-vízen át harcol értük, hogy nekik jó legyen. Hogy számtalan múzeumot, kalandos helyet, erdőt, rétet mutat meg nekik, és elviszi őket sárkányhajózni és éjszakai túrára is. Hogy, ha elutazik valahová, hoz valamit a gyerekeknek, ha mást nem, egy apró kagylót. Hogy nyár végén levélben kérdezi meg a gyerekeket, mit süssön a tanítás első napjára: almás pitét vagy diós tortát. Az osztály végül almás pitét választ, a szülők pedig diós tortát kapnak az első szülőire. Hogy az osztálya messziről híres arról, hogy minden gyerek jól érzi magát benne, és ez mégsem megy a tanulmányi eredményeik rovására. Sőt. Az évfolyam legjobbjai. Hogy nem azért küldi tanítványait versenyekre, hogy ő később eldicsekedhessen az eredményekkel, hanem a gyerekeknek akar sikerélményt. Talán ezért tudnak olyan fantasztikus helyezéseket elérni. Hogy olyan jól és empatikusan bánik a legnehezebben kezelhető diákkal is, hogy ezt látva az ember szülőként elgondolkozik, bizony ő is lehetne otthon türelmesebb a gyerekével. Hogy a gyerekeink önfeledten nevethettek mellette és önmaguk lehettek, mert Ildikó néni nem engedte, hogy megnyomorítsa őket ez a mai iskolarendszer. Hogy annyi szeretet adott ennek a harminckét kisiskolásnak, amiért egy egész életre hálásak leszünk neki. Vagy még tovább is.
Most persze kezdődhet az izgulás a szülők és talán a gyerekek részéről is, hogy milyen lesz a felső: az új szabályok, a szigorúbb rendszer, a sok szaktanár, az új tantárgyak.
De egyvalami mégis megnyugtathat bennünket: Ildikó nénitől olyan biztos tudást, és szeretettel kikövezett lelki alapot kaptak a gyerekeink, hogy nagy gond igazából nem lehet.
Csupán az osztály búcsúünnepsége okozhat problémát. Ugyanis nem tudom, mennyi zsebkendővel készüljek. Egy tornateremnyi elég lesz arra, hogy felszárítsuk a meghatottságtól kibuggyanó könnyeinket?
Finy Petra
Forrás: wmn.hu
