Ma délelőtt 11 órakor a tavaly megszüntetett Népszabadság volt munkatársai a XIII. kerületi Pozsonyi út 5. szám előtti háznál, Bächer Iván kőrisfájánál mindenkit szeretettel várnak , akinek jelentett valamit a Népszabadság, és  fontos a sajtó szabadsága! Most Nagy N. Péternek, az egykori Népszabadság volt főszerkesztő-helyettesének az írását közöljük:

2016. október 8-án délelőtt az egyetemen órát tartottam, nem utolsósorban a sajtószabadság szentségéről, amikor hisztériás rohamot kapott a telefonom. Tíz másodpercenként egy hívás. A szünetig kellett várnom a válaszokkal, így az utolsók között tudtam meg, hogy bezárták a Népszabadságot. Húsz évvel korábban munkatársként érkeztem oda, az idézett stádiumban főszerkesztő-helyettes voltam. Az órát folytatni kellett, de megnyugtattam a hallgatókat, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. Ez számukra sem volt kérdéses.

Pedig de mennyire. Sőt! Kegyetlenül simán tették földdel egyenlővé a magyar élet egy jelentős építményét. Lehetett szeretni, nem szeretni, de

nem lehetett nem tudni róla.

Ezzel életem egy sok évtizedes belső kérdése is eldőlt. Ezt egyszer régen szinte egy időben tette fel színész nagybátyám és a filozófiaprofesszor, akinek a tanszékén dolgoztam. A két, általam nagyon tisztelt ember közül a színész azt a szellemi útravalót adta, hogy férfiember rendező és újságíró nem lesz, mert ez a két emberféleség a háttérből, a mások munkáján kapaszkodva létezik. Ugye én nem? A professzor pedig, amikor bejelentettem neki, hogy elhagyom a tanszékét, azt a mondatot vágta hozzám, hogy igen, és mi lesz, csak nem valami újságírócska?

Évtizedeken át kérdéses volt számomra, kinek van igaza. Ma már nem az. A megsemmisített Népszabadság egyik búcsúrendezvényén Csepelyi Adrienn, lapunk újságírója beszéde során a The Four nevű magyar divattervező csapat pulóverét, Nyomot hagyni nevű kollekciójuk egyik darabját viselte, melynek kiemelt része volt a Népszabadság felirat. A szolidaritást fejezte ki, azt, hogy szabadon beszélni éppen olyan jog, mint eldönteni, mit veszünk fel. Szép gesztus volt, de nem jött igazán be.

Egy év alatt a Népszabadság emlékét is belepte a por. Nincs nyom. Így érzem.

Pedig jó oka van annak, hogy minden demokráciában a sajtószabadság, a nyilvánosság jogai az alapjogok közül is az elsők között vannak, amelyek tehát ha ütköznek más hasonló fundamentumokkal, elsőbbséget élveznek. Mert háborítatlan nyilvánosság nélkül nincs demokrácia.

Demokrácia nélkül pedig sem érdem, sem tehetség nem garantálja a sikert és semmi sem az életben maradást. Sem a vállalkozásokét, sem az emberekét. Újságokét, tévécsatornákét, rádióállomásokét sem. Magyarország öt év alatt 48 hellyel esett vissza a sajtószabadság világrangsorában.

Ez a tét keretezi a Népszabadság megszüntetésének történetét. Meg az a tény, hogy ezt, ahogy az Origo levadászását, a Figyelő bekebelezését, a TV2 lezüllesztését, a Class FM száműzését az online messzeségbe és a vidéki napi sajtó szolgaságba kényszerítését hónapok alatt elnyomta a mesterséges médiazaj. Tudomásul van véve. Nyilvánosságfogyatkozásos világunkban ez egyre inkább így lesz.

A Népszabadság megszűnte által talán nem csak az én életemben keletkezett űr annál is nagyobbnak tűnik, mint hogy párhuzamosan egy teljes kultúra sorvad.

A szabadságorientált rendszerváltó generáció gondolataival, értékeivel együtt hátrál ki az életből, jórészt átkok kísérik, s nem az, amit érdemelt. Tőlük függetlenül is, a mérlegelő, a segítendőkre figyelő gondolkodás, a szabadság tisztelete visszaszorul. Lenyomják. A közbeszédet uraló Fidesz-szótárban a nép fogalom elvétve fordul elő (a „magyar emberek” van helyette), a szabadság pedig végképp nem az ő esetük. Mit kezdene az ilyen világ olyan újság emlékével, amely e két fogalmat a címében fogta össze?

Veszti életterét a nyomtatott sajtó egésze is, bár ez sem olyan egyértelmű, ahogy innen látszik. Az viszont igen, hogy az ideges világhelyzetben csökken a baloldali és a liberális politikai formációk, intézmények ereje. Sok minden gyengül, ami egy Népszabadsághoz hasonló lap közegét adta, ami legalább az emlékével élni tudna.

Úgy tűnik hát, mintha a Népszabadságot jeltelen sírba fektették volna, vagy ha mégsem, hát a hanton, amely több mint száz ember és vagy ezer elődjük munkáját, életét takarja, mint valami lelátón, pozsgás, napsütötte népek rágcsálják a magot és nézik a meccset, ahol már mindkét térfélen az övéik játszanak.

A Népszabadság nem térhet vissza.

Ilyen lap az aurájától az, ami, s ha ezt elpusztítják körülötte, már nem éledhet fel. Aztán majd egyszer mégis születik valami. Biztosan így lesz. Senki nem tudja, hogy ez az, mégis igaz: ha a Népszabadság nem lett volna, az sem lenne az, ami majd lesz. Nem csak az én életem két kérdésére volna ez a válasz.

Nagy N. Péter, a Népszabadság volt főszerkesztő-helyettese

Forrás: 168 Óra