Ugyanazok okozhatják Orbán vesztét, akiknek szédületes karrierjét köszönheti: a változásra vágyó emberek. Azok, akik minimum négyévente valós döntési lehetőséget szeretnének. Azt, hogy ha akarják, kidobhassák a megpenészedett dolgokat, és senki ne próbáljon olyat lenyomni a torkukon, amitől öklendeznek.

Mára csaknem teljes konszenzus alakult ki abban, hogy leghatékonyabban a parlamenti demokráciával párosult szabályozott piacgazdaság biztosítja a fejlődéshez szükséges stabilitást, és ami ehhez elengedhetetlen, a lakosság túlnyomó többsége számára a tisztességes életkörülményeket.  Ezért van kudarcra ítélve Donald Trump és Orbán Viktor. Ha alapvetően jól kormányoznának, és közben beleegyeznének hatalmuknak a parlamenti demokráciából fakadó megosztásába, nem lenne szükségük a mesterségesen gerjesztett pánikra. De ők mindketten azt hiszik, hogy mindent tudnak. Sőt, jobban tudnak. Úgy hiszik, azzal, hogy beértek a célba, vége a versenynek, többé nem kell tekintettel lenniük a korábbi vetélytársakra. Ebben azonban tévednek, és ezen az sem segít, hogy

sértődötten reagálnak mindenre, ami tévedésükre figyelmezteti őket.

A hatalmon kívüli években kínzóvá fokozódó étvágyból  ered a Fidesz politikusai és a hozzájuk csapódott „üzletemberek” esetében megfigyelhető egyszezonos mentalitás. A valódi vállalkozók mára Magyarországon is megtanulták, hogy kifizetődőbb a mérsékelt, ám hosszú távon fenntartható haszon, mint az egyszeri „kaszálás”. Nem ment könnyen.

Emberöltővel ezelőtt mindenki ismerte a balatoni lángossütő példáját: a szezon csak két és fél hónap, ezalatt kell megkeresni az éves jövedelmet, úgyhogy nem számít, ha büdös a végtelenségig használt olaj, penészes a sajt és a melegben megsavanyodott a tejföl. A nyomorult strandoló enni akar, a haszonkulcs bármeddig csavarható. A bulinak azonban gyorsan vége lett, amint megszűnt az "egy strand – egy lángosos" rendszer, és beköszöntött a piac. Utóbbi ugyanis kínálati versenyt szül, a vendég meg nem hülye, egy perc alatt átszokik a jobbat olcsóbban áruló lángososhoz. Arról nem beszélve, ha az árus évről évre hozza a jó formáját, és számíthat hűséges törzsvásárlóira.

A kormánypárt és a köréhez tartozók azonban mintha még mindig a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben járnának. Mindent akarnak és azonnal. Nem látszik rajtuk, amit pedig Orbán Viktor olyan furmányosan kitalált, és amiben alattvalói olyan vakon bíztak, mármint, hogy csak egyszer kell nagyon nyerni, aztán habzsi-dőzsi. A hit, hogy a verseny egyszer s mindenkorra megszűnt, nincs mitől tartani, többé nem lesz senki, aki elszámoltatná a devizahitelesek pénzén hájasodó Matolcsy-klánt, a fácánmészáros, vadászkastély-építő Lázárt, a magyar vaddisznók helyett immár a svéd szarvasok rémévé avanzsált Semjént, no meg a felcsúti különítményt, Mészáros és Mészárosostól, Tiborcz Istvánostól.

A hódmezővásárhelyi fülkeforradalommal azonban egycsapása megváltozott a helyzet, és a társadalom közérzete már ettől ugrásszerűen javult. Alighanem még a Fidesz-szavazók többségének is tetszik az ijedtség a Soros Györgyről a pörzsölt disznóra asszociáló Pócs János, a parkolási VIP-listát rejtegető Bácskai János, a börtön elől a Fidesz-lista tizenhetedik helyére dugott Farkas Flórián, netán a miniszterelnök közös lábunkon álló veje orcáján, amint véletlenül kamerával és igazi újságíróval találkoznak. Az, ahogyan Rogán Antal vagy Balog Zoltán évek óta menekül a kérdések elől, ahogy Orbán Viktor bátran a parlamenti függöny és a sajtóelhárításért felelős Havasi Bertalan mögé bújik, csak ne kelljen válaszolni.

Félnek az urak, és bármi lesz az eredmény április 8-án, már az is jó, ha később emlékeznek erre a félelemre. Az emberek ugyanis szeretik érezni és éreztetni a hatalmukat. Emlékeztetni a tutiban ülőket arra, kiknek a hátán jutottak oda, s kik azok, akik ki is söpörhetik onnan őket.

Forrás: Horváth Gábor 

Forrás: Népszava