Nagy Imrét, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnökét és mártírtársait – Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót – a forradalom leverése után koncepciós perben halálra ítélték. 1958. június 16-án hajnalban kivégezték, később pedig titokban eltemették őket a rákoskeresztúri Új köztemetőben. Újratemetésükre (képünkön) – az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józseffel, Nagy Imre titkárságvezetőjével és a börtönben 1957. december 21-én elhunyt Losonczy Gézával, a Nagy Imre-kormány államminiszterével együtt – 1989. június 16-án került sor. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án – azon a napon, amikor Kádár János, az MSZMP főtitkára meghalt – a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket posztumusz bűncselekmény hiányában felmentette. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak szimbolikus eseménye volt.
Nagy Imre, Magyarország kommunista miniszterelnöke hatvan évvel ezelőtti meggyilkolása a magyar történelem egyik legnagyobb szégyene. A napi politikai taktika és hatalmi praktika sámlijáról nézve magyarázható, de onnan felegyenesedve már teljesen értelmetlen, elfogadhatatlan barbár tett. A politikai moralitás – van ilyen – megcsúfolása.
Akkor is az, ha
Nagy Imre személyének történelmi léptékét nem politikai nagysága vagy kivételessége, hanem moralitása alapozta meg. Életének e tanulságát a rendszerváltáskor közmegegyezés kísérte: a magyar történelemben ismétlődő gyakorlat a - többnyire idegen szuronyok böködő csúcsán ücsörgő - hatalommal szemben fellépők fizikai megsemmisítése, de 1990 környékén úgy tűnt: a nemzet és a politikai elit konszenzusra jutott, ez nem történhet meg még egyszer. Ezt a konszenzust máig nem rúgta fel senki, noha mindkét politikai oldal alaposan kikezdte.
Nagy Imre ma magányos a történelmi emlékezetben. Ami csak körmönfont megfogalmazása annak: a kutya sem kíváncsi rá. A mai jobboldal, amikor még radikális liberális volt, zászlóként használta. Amikor a nacionalista tekintélyuralmat kezdte követni, már kitörölte volna saját múltjából nemcsak a lobogót, hanem azt is, amiért zászlót csinált belőle, s ami Nagy Imrét mártírrá tette: a politikus-emberrel szemben a végsőkig az autonómiáját választó ember-politikus morálját, amihez a mai amorális hatalomnak semmi köze nem is lehet. Azt meg a történelem fekete humorának tudjuk be, hogy a rendszerváltás előtt hevesen antikommunista rendszerellenesség a kommunista miniszterelnök mártíromságából élt.
Nagy Imrét persze a saját elvtársai akasztották fel. Mert bebizonyította: emberarcú, nemzeti szocializmus nem létezik egy nagyhatalmi politikát gyakorló birodalmi diktatúra keretei között, amelynek már csak az emlékezete forradalmi. Az is a gondolatok komoly hiánya, hogy Nagy Imrével a baloldal sem tud mit kezdeni. Megújulásának talán legnagyobb fordulatakor – Gyurcsány Ferenc regnálása idején - is csak annak kimondásáig jutott: Nagy Imrét választja Kádár János helyett. Aminek semmi értelme. Mert részletkérdés, hogy az 1956-os szovjet birodalom vezetőinek vagy Kádár Jánosnak az akaratára gyilkolták-e meg. Nagy Imre halálának oka a „létező szocializmus” szerkezetében rejlik. A bolsevizmusból birodalmi rezonná lett sztálinizmusban, amely nem tűr meg semmilyen "elhajlást". Márpedig lehetett elkötelezett követője valaki a társadalmi egyenlőség vallássá tett hitének, ha látta a jelszavak és a gyakorlat szakadéknyi ellentmondását, nem tehetett mást, mint hogy szakít vagy szembefordul a rendszerrel. Egyénként sokan megfordultak ezen a damaszkuszi úton. A baloldal mint politikai alakzat ezt nem tette meg. Frusztráltan forgolódik csak a makadámon, megújulást bugyborékolva.
Nagy Imre nem kért kegyelmet, és mártír lett. Kádár nem nyert feloldozást, bármennyire méltánylandó is, amit az ország ellen az országért és a nemzetért tett. Nagy Imrére senki sem kíváncsi, Kádárt túl sokan visszasírják. Amiben a mai hatalom is bűnös.
Friss Róbert (Népszava)
