Megemlékezés a két éve megszüntetett Népszabadságról, tüntetés a sajtószabadságért

"Ma is remélem, hogy eljön az idő, amikor az embereknek ismét lesz fülük a hallásra, lesz igényük a tudásra. Hiszem, hogy a hatalom nem győz le minket."

Két éve, 2016. október 8-án szüntették meg a Népszabadságot, erre emlékezve tartott  demonstrációt a szólás- és a sajtószabadságért a lap egykori szerkesztősége a fővárosi Pozsonyi úti Láng Téka előtt. N. Kósa Judit, a megszüntetett lap újságíró-szerkesztője, a Népszava munkatársa mondott személyes hangvételű beszédet:

Két évvel ezelőtt ezekben a percekben egy autó mellett álltam, amelyben vidékre kellett volna utaznom. De aznap már nem tudtam beülni abba az autóba. Viszont, talán a folyamatosan csöngő telefonnak köszönhetően egy darabig még nem is jutott el teljesen a tudatomig, hogy mi történt.

Egy évvel ezelőtt ezekben a percekben itt álltam, pár lépésnyire ettől a helytől. Jegyzeteltem a tudósításomhoz, és egyszer csak kifogyott a tollam. Néztem bambán az üres papírt, aztán hirtelen egy kéz a hátam mögül odanyújtott egy másik tollat. Egy népszabadságos fotós kollégától jött a toll. Huszonöt éven át dolgoztunk együtt, megszokta, hogy figyelje, nincs-e szükségem segítségre.

Egy héttel ezelőtt ezekben a percekben Boda Andris felkiáltott a Népszava szerkesztőségében: nézzétek az indexet, lekapcsolták. A döbbent csendben azon kaptam magam, hogy sírok. Hirtelen megrohant minden, amit az elmúlt két évben átéltem. Hogy én már sosem fogok szerkesztőségi fiókban olyan tárgyakat tartani, amelyekre valaha még szükségem lehet. És hogy eljöhet a pillanat, amikor a kifogyott toll helyére már nem érkezik másik. 

Még ha csak egy mérsékelten ízléses marketingakció volt is az indexé, azért pontosan mutatta: a Népszabadság sorsa csak a kezdete volt valaminek. Azóta évről évre, napról napra és percről percre lett rosszabb hely a hazánk. Folyamatosan erodálódik a demokratikus intézményrendszer, a kormányzat nagy apparátussal és jelentős közpénzráfordítással akadályozza meg, hogy az emberek élni tudjanak a tájékozódáshoz való jogukkal. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök még azt az elképesztő hazugságot is megengedte magának az Európai Parlament előtt, hogy „a Fidesz soha senkit nem akart elhallgattatni azért, mert más a véleménye”.

Hogy el akartak minket hallgattatni, arra az élő emlékezet és a Népszabadság letagadhatatlan pusztulása a kézzel fogható bizonyíték. De hogy el is tudtak-e hallgattatni minket, arra már nehezebb választ adni. Hiszen itt vagyunk most is, a rendőrség engedélyezte ezt a demonstrációt. Sokan közülünk ma is a sajtóban dolgoznak, a maguk helyén képviselik azokat az értékeket, amelyek a Népszabadság szerkesztőségében maguktól értetődőek voltak: az objektivitást, az igazságkeresést, a manipulációt kizáró szerkesztést, és azt a törekvést, hogy egy sajtótermék szakmai és szellemi műhely legyen, ne pedig a propaganda eszköze.

A kérdés csak az, hogy ez elég-e. Az a puszta tény, hogy még létezünk, jelenti-e azt is, hogy a szavunk eljut azokhoz, akiknek a kezében a döntés van. A választópolgárokhoz. Jó lenne hinni, hogy az újságírásnek ma nem pusztán veszélye, hanem valódi tétje is van. Hogy azok a történetek, azok a tíz körömmel kikapart tények, amelyeket a kollégák ma is rendületlenül publikálnak, nem a légüres térbe hullanak. Hanem eljutnak rendeltetési helyükre: a szavazók tudatába.

A harmadik kétharmad azt mutatja, a feladat annál is nehezebb, mint amilyennek két évvel ezelőtt sejtettük. Én azonban ma is remélem, hogy eljön az idő, amikor az embereknek ismét lesz fülük a hallásra, lesz igényük a tudásra. Hiszem, hogy a hatalom nem győz le minket. És tudom, hogy jövőre veletek, itt újra találkozunk.

N. Kósa Judit (Népszava)