Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

szeptember 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Száz éve, 1918. október 31-én győzött az őszirózsás forradalom

2018.10.31. 11:04 csú

oszirozsas_plakat_1.jpg"Véreim, proletárok, megalázottak és megszomorítottak,  kevés dolog van, amit meghagytak nekünk, amire valóban büszkék lehetünk." (Részlet Konok Péter történész most következő írásából)

Túl kevés jutott nekünk belőlük, ezekből a maszatos forradalmakból itt, a modern Magyarországon, ha a huszadik századot nézzük, akkor éppen csak kettő, vagy két és fél forradalom, mert hát 1918-ból nőtt ki 1919 is, talán a legfontosabb, de semmiképp nem az utcán kivívott forradalom, mikor a proletár tömegek falragaszokról értesültek, hogy a proletár tömegek átvették a hatalmat, mindenki menjen rendesen dolgozni, kérem, forradalom van, ne legyen semmi felfordulás!

De az 1918-as, az nem ilyen volt, ott volt felfordulás rendesen, ahogy

oszirozsas_katonavonat_a_frontrol_1.jpgegy bukott rendszer vesztett háborújának vert katonái hazaáramlottak, ellepték Budapestet, ahogy letépték a sapkarózsákat, előbb a közkatonák, majd a tisztek is, ki azért, mert rettegett, ki pedig azért, mert egy életre megcsömörlött a haza védelmétől és a dicsőségesnek nevezett háborúktól, túl sok volt a lapostetű, a leszakadó láb és beszakadó dobhártya, a gáztól foszlányokra szakadt tüdő, a megfagyott lótetem, túl sok bél és zsiger és éhség, kukacos hús, fagyos, tífuszos latrina, magányos őrségek ismeretlen havasokban, síkságokon, ahol az őrjítő éjszakában bármelyik bokor halált rejthetett, és túl kevés volt otthon az ennivaló, túl sok a munka, megírta az asszony, bár a levelekből kihúzott szinte mindent a cenzúra

Szóval, sokan letépték a sapkarózsát, őszirózsát meg krizantémot tűztek a helyére, mert a város éppen tele volt őszirózsával meg krizantémmal, a város éppen a halottak napjára készült, mikor hazaözönlöttek a halálra szánt élők, szemükben még a rengeteg halál, és nem lehetett már őket visszatartani, hogy megvédjék a halott rendszert, ami halálra szánta őket, évszázados eresztékek recsegtek, ahogy a katonák az utcán a tiszteket hajkurászták, és nem volt már kormány, a vad, geszti bolond, a gyújtogató csóvás ember is bejelentette, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, ő a geszti kastélyban vesztette el, talán begurult az empire kanapé alá, a katonák meg valahol a megállj-megállj-kutya-szerbiás augusztus és az őszirózsás október között, valahol Doberdónál, Przemyślnél vagy másutt, hát igazán, olyan sok helyen lehetett elveszteni egy lábat, egy fejet, vagy éppen egy háborút, és nem volt már király, de nem volt miniszterelnök sem, csak egy Nemzeti Tanács, Károlyi és Garami és Kunfi és Garbai és Jászi, meg Katona- Munkás- és a Diáktanács, szocialisták, galileisták, pacifisták, akikről addig azt mondták az urak, hogy patás lábuk van és villás farkuk, hogy hazátlan bitangok, hogy kommunizálni akarják Zsófit, leköpni az Úrjézust, elzabrálni a szegények szegénységét, de most hirtelen egész más fényben tűnt fel a hazátlanság, mikor a haza sunyi tömeggyilkosnak bizonyult, és az emberek békét kiáltottak, békét bármi áron, és választójogot követeltek, és Károlyit követelték miniszterelnöknek, aki földet osztott a saját birtokából, akiről tudták, hogy ellenezte a háborút, akit szintén hazátlannak neveztek, nyúlszájú őrültnek, uszítónak, és amikor október 28-án a Lánchíd oroszlánjai alatt a rendőrség közéjük lőtt, világossá vált, hogy itt nem lesz reform, nem lesz békés átmenet, nem lesz újracsomagolt úri Magyarország, mert nem lehet, világos lett, hogy a békéért harcolni kell, hogy nem elég átfesteni az öreg, széthulló, húgyszagú épületet, és akkor már szinte mindenki letépte a sapkarózsát, mindenki rohant a forradalomba, amit oly sokszor megjósolt már egy költő, aki éppen a városban haldoklott, és egy társadalomtudós, aki éppen a városban haldoklott, és amitől úgy rettegett egy dölyfös volt miniszterelnök, aki annyiszor megígérte, hogy nemsokára hazatérnek, hogy mire a levelek lehullnak, hazajönnek a katonák, de csak levelek jöttek haza, mikor elhullnak a katonák, levél – katona – levél – katona – levél, és igen, be kell látni, „ezt a háborút elvesztettük”, ezt bátran ki kell mondani, én ezt bátran kimondom, majd élvezem a nyugdíjas éveket a geszti birtokon, pipázom, vadászgatok, szidom a sok lusta parasztot, kapusnak meg felveszek valami félkezű invalidust, kissé már bele is görnyedtem a hatalomba, jó lesz most egy kis pihenés, Ilona kedves, nézze már meg, ki dörömböl annyira azon az ajtón! Ó! Hát hazajöttek a katoná…

oszirozsas_forradalom_1.jpgÉs a forradalom ment tovább, mint egy gőzhenger, mint egy tank a lövészárkokon át, a bukott király homo regiusa miniszterelnökké nevezte ki a nyúlszájú földosztót, a hazátlan bitangot, a vörös grófot, aki békét ígért, demokráciát, emberi életet, és meg is akarta tartani az ígéreteit, és ezt az proletárellenes utókor sosem bocsátotta meg neki, és a hadügyminiszter nem akart többé katonákat látni, ahogy a katonák sem akartak többé katonákat látni, és egy rövid ideig szinte minden lehetségesnek tűnt, ahogy kikiáltották a nép köztársaságát, ahogy kimondták a romlott, úri Magyarország megszűnését, mert okafogyott lett, mert elárulta, lemészároltatta és kiuzsorázta a népet, ami most magára talált, vagy legalábbis azt hitte magáról.

Hát ilyen volt az a forradalom, csupa maszat, vér, kosz. Voltak programok is persze, pártok, Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt, Polgári Radikális Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, tanácsok, népkormány, demokratikus intézmények, de lentről, az utcákról, a sínek és gyártelepek mellől inkább foszlott egyenruhák, utak, vonatok, menekülők és fosztogatók kavalkádja, és elemi, mindent átható élni akarás: a forradalom maga.

oszirozsas_forradalom-rozsak_a_katonasapkakon_2.PNGÉs mikor elbukott, 1919 augusztusában, és győzött a romlott, úri Magyarország, a pogromok és fehérterroristák, a bosszút kiáltó tisztek, akikről októberben letépték a sapkarózsát, azt mondták, a patkányok forradalma volt, mert patkányoknak tartották az embereket, patkányszámba vették a katonákat, és ma is sokan, ha a forradalomra gondolnak, a pincékből kiözönlő patkányhordákat vizionálnak, mert patkányszámba veszik az embereket, mert félnek a forradalomtól, átkozzák, hamisítják, gyűlölik, mint a más bűneit, tankönyveket írnak, szobrokat emelnek és tüntetnek el, de mi mind patkányok vagyunk, patkánytársak, mi vagyunk azok, akiket a pincékbe zárnak, tőlünk félnek, minket gyűlölnek a patkányforradalmazók, az új úri bitangok, a forradalmak a mi forradalmaink, és túl kevés jutott nekünk belőlük, ezekből a maszatos forradalmakból itt, a modern Magyarországon, ha a huszadik századot nézzük, akkor éppen csak kettő, vagy két és fél forradalom, hát ismerjük meg őket, tanuljunk belőlük, legyünk büszkék rájuk,véreim, proletárok, megalázottak és megszomorítottak, mert hát úgyis olyan kevés dolog van, amit meghagytak nekünk, amire valóban büszkék lehetünk.

KONOK PÉTER

Forrás: Dobák István Facebook oldala

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr1214335763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.