Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

szeptember 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Az utolsó lucfenyő illata: nehogy a Mama megneszelje, mire készülünk

2018.12.24. 00:12 csú

idos_asszony.PNGAzon a télen nagymamám már sovány volt és aszott, mint egy karácsonyfa, ami belül szép lassan elszáradt, és egyik napról a másikra hullatni kezdte a tűleveleit. Bőre alól addig ismeretlen vonások bukkantak elő, amelyeket nem az élet, hanem az elmúlás rajzolt oda.

Neki nem kell karácsonyfa, ezt hajtogatta már az első fagyok beálltakor is. Neki már nem lesz karácsonya. Mi lemondóan hallgattunk, nem akartuk azt a kevéske erejét is vitára pazarolni, és hát valahol mélyen tudtuk, hogy fogy az idő. Tüntetőleg persze vettünk ajándékot. Mármint nem Mama, hanem a Sors ellen igyekeztünk demonstrálni: hogy egyszerűen nincs, nem lehet végük a városba beszánkózós újévi köszöntéseknek, a szúrós pulóverben toporgásoknak a fa alatt, hogy idén, jövőre és míg világ a világ, mindig megcsap majd a gyantás illat, ahogy belépünk az előszobába.

Ahogy közeledett a szenteste, úgy hallottuk egyre többször, hogy Mamának nem kell karácsonyfa, nem kell ünnep. Amióta nagypapám meghalt, neki nem kellett semmi. Halkan elsorvasztotta magát, és mi ezért még csak hibáztatni sem tudtuk. De elengedni, azt nem akartuk.

Huszonnegyedike volt, valahogy erre a napra maradt

abban az évben a karácsonyfa-vásárlásunk, gondolom – mert az emlékezetem valami furcsa homályba vonta azokat a hónapokat – az orvostól orvosig rohangálás felemésztette a maradék erőnket is. Nem volt ünnepi hangulatunk, ki kellett pipálni a listáról a fát is, és ennyi. Apa rábökött egyre az áruház udvarán, mi pedig helyeseltünk, szép fenyő, jó az illata is, frissen vághatták. Összecsomagolták, kifizettük, s már indultunk volna, amikor a tekintetem az udvar sarkában halomba dobált fenyőgallyakra esett. Anya szó nélkül értette, mire gondolok, némán intett a fejével, hogy intézkedjek. Apáék észre se vették, hogy lemaradtam. Odamentem a fenyőfaárushoz, mondaná meg, mennyibe kerülnek azok a gallyak a sarokban. Meglepetten mondta, hogy semmibe, azokat a nagyméretű fák tövéről vágják le, hogy bele lehessen őket állítani a tartóba. Legyintett, úgy mondta: vigyek, amennyit akarok.

Hát, vittem. A lépcsőn leraktam az ágakat, nehogy Mama megneszelje, mire készülünk. Csendben elővettem a padlóvázát, a húgom, aki mindenféle magyarázat nélkül is azonnal értette, miben mesterkedünk, előszedte a szekrény mélyéről a díszeket. A szovjet figurákról itt-ott már lejött a foncsor, meg hát sok közülük eleve nem is volt szép – ám mi minden évben úgy rakosgattuk őket a fára, mintha a világ legbecsesebb díszei lennének. Akkor utoljára is.

Mama sírt, amikor meglátta az egyébként elég kiábrándító látványt nyújtó kompozíciót. Hányszor mondta, hogy nem kell karácsonyfa, ezt motyogta, mi viszont a húgommal biztosítottuk, hogy ezek csak gallyak, és így ez nem számít karácsonyfának. Ekkor éreztem utoljára a lucfenyő illatát abban az előszobában. Be akartam szívni mélyen, elrejteni a tüdőm valamely titkos szegletébe, hogy ha baj van, elő lehessen venni belőle egy keveset. És persze sírtunk mi is, öleltük Mamát, és azt kívántam, ne hulljanak le a tűlevelek. Legalább tavaszig ne.

CSEPELYI ADRIENN (Népszava)

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr3314500270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.