Boldog az az ember, aki békében és nyugalomban élhet szerettei körében karácsonykor és a hétköznapokon is. Manapság ilyennek képzeljük el a boldogságot, mi, magyarok, akikre úgy tekintenek, mint boldogtalan népre.
Boldog lehet az, aki annyit gyűjtött össze, hogy már nem is tudja, miből mennyit birtokol? Szerintem lehetnek irigyei, de felhőtlenül boldog napjai ritkán. Állandóan a mesebeli „kisgömböc” példája lebeghet szeme előtt: eljön a pillanat, amikor kipukkan, és kiderül, mit sem segít, amit összeharácsolt.
Az is boldog, aki vigasztal Az evangéliumokban nyolc boldogságról esik szó. Az egyik nagyon figyelmeztető: „Boldogok, akik sírnak, majd megvigasztalják őket.” Kicsit figyelmesebben kellene körülnéznünk. Rádöbbennénk, milyen sokan vannak, akiket meg kellene vigasztalnunk. S közben ráébredhetünk, az is boldog, aki
megvigasztalja a másikat. Oldottan adják elő az erre hivatottak azokat a közhelyeket, melyekkel a gondolkodni tudók torkig vannak.
Mondják-mondják, mint gyerekkoromban a rikkancsok az újságok híreit az utcán. Akkor az volt a szenzáció, hogy Lédererné feldarabolta Kodelkát. Ma országokat darabolnak fel érdekeik szerint az erősebbek.
Mi még látszólag egyben vagyunk. De ez csak látszat. Sokak lelkesen vagy éppen elszántan dolgoznak a szétszakításon és megosztáson. Azt hiszik, szegények, ez a nemzet érdeke, pedig csak a saját javukért tülekednek. Látod, nagypapa, suttogja a kisgyerek a templomi betlehemet bámulva, ott fekszik a kis Jézus. A nagypapa bólint. A kisgyerek még közelebb hajlik. Szegényke, nem fázik? – kérdi aggodalmasan. Nem – a nagypapa kissé aggodalmasan várja a következő kérdést, amely máris megérkezik: Miért nem? Hiszen nincs meleg ruhája sem. Sokaknak nincs. Állnak vagy ülnek az utcán, nyújtják felénk alamizsnát kérő, fagytól lilult kezüket. Elfordulunk, megyünk tovább. Jó meleg a kesztyűnk, s ha így is fázik a kezünk, a télikabát zsebébe dugjuk.
Az úgy van – a nagypapa nekifohászkodik a kielégítő magyarázatnak, de semmi sem jut eszébe. Hogy lehet megmagyarázni mások nyomorúságát? Jobb elfordulni és másról beszélni, arra gondolva, mi lesz a vacsora, ez az ember (gyerek) nem az én felelősségem. Biztos?... D e jó volna visszapergetni az időt! Megfiatalodni, újrakezdeni, rendbe tenni, amit elrontottunk. Visszaperelni szeretteinket az elmúlásból!
Állunk a karácsonyfa mellett. Arra gondolunk, tavaly még ők is itt voltak. „Nem nyafognék, de most már késő”, most már világosan látom, milyen óriások voltak, mekkora a veszteségünk. Hirtelenjében úgy fogalmazunk: „pótolhatatlan”, de ez nem igaz. Nincsenek pótolhatatlan emberek. Csak az elhagyott eszmények, elmulasztott cselekedetek pótlására nem látszik lehetőség. Vigyáznunk kellene rájuk! A megértésre, a barátságra, a vigasztalásra, adakozásra.
Forrás: Rónay László (Népszava)
