Még vannak ugyan (igaz, csak 5 évente) helyhatósági választások, de az országban és a kerületünkben is megszűnt már a demokrácia. Egy új alakulat épült ki, ami a monolitikus hatalmi szerkezetre, és a demokratikus intézmények kiherélt, és igába fogott meglétére alapul; ez a monokrácia! Itt még nem totális a diktatúra, - mert néhány meglévő elemében a látszatot fenntartja - de már régen nem demokrácia. Itt a személyek (beosztottak, alárendeltek) kérdésében nem a tiltás, hanem a tűréshatár, és ahhoz szabott mértékű engedelmesség önként vállalt formája dominál. Még nem a fizikai megsemmisítés az alkalmazottakat fenyegető elsődleges veszély, hanem a teljes egzisztenciális megsemmisítés. 

Ezeknek fényében nem csoda, hogy a rendszerváltás óta sosem látott képet mutat a fenti módszerek csepeli megjelenése. Még van ugyan képviselő-testületi, és vannak bizottsági ülések is, de azok tartalmukat vesztett, teljesen formális események. ( Egy bizottsági ülés 10 perc, egy kt. ülés 20 perc) A törvényeket kijátszva a helyi hatalmasok a rendkívüli ülések sokaságával operálnak. Ebbe a körbe, nem a sürgős, és halaszthatatlan ügyeket, hanem a kényes, az ellenzék által kifogásolandókat teszik.

Ügyelnek rá, hogy a képviselők,  ne ismerhessék meg az előterjesztések tartalmát, ezért

azokat olyan későn küldik ki, hogy ne lehessenek képesek azt megismerni. Ennek az az oka, hogy úgy vélik, a közjavak felett is korlátlan hatalommal rendelkeznek, és azok felhasználásához a látszólagos (csak fideszes) testületi jóváhagyás is elég. A monokratikus vezetők, - és a fideszes képviselői holdudvar – úgy vélik, hogy számukra a kerület közösségi javai, ingóságai szabadon birtokolhatók anélkül, hogy azokról valós felhatalmazást kapnának, érdemi vitát tartanának.

Meggyőződésük, hogy a közjavak, valójában az ő hűbérbirtokuk, mely felett korlátlanul rendelkezhetnek. 
Ezeket a tartalmi elemeket jelenítik meg az alkalmazottak a hivatalon belüli viselkedéseikkel. A közel múltból származó tapasztalatok, jól illusztrálják ennek a despotikus rendszernek az alkalmazottakra kivetülő követelményét.

Az útviszonyok miatt nem értem pontosan a csepeli önkormányzat egyik bizottsági ülésére. Éppen 16 óra 10 perckor álltam a porta beléptető rendszerénél, bebocsáttatásra várva. Ennyit (10 perc) se késtem volna, ha tudok parkolni. De a Szent Imre téren nem lehet. Elfoglalják egész napra azok a P+R parkolók, akik az agglomerációból jönnek, és a HÉV-vel mennek tovább. Nagy igyekezetemben nem hoztam magammal a beléptető kártyám, ezért a biztonsági őr alaposan végigmér, majd kisvártatva beenged. 

Az előtérben „recepció”. Két ifjú hölgy. A pult előtt meg a rendőrkapitány. Rám pillant és elfordul. Megrettentem; csak nem vége már a bizottsági üléseknek? Fennhangon köszönök: jó napot kívánok! A két hölgy visszaköszön. A rendőr nem. Érdekes, mert vele régebbi az ismeretségünk. Sebaj, rossz napja van! A lépcsőn jön velem szemben régi kolléganőm. Meglepetten köszönök neki: - mert ő a mi bizottsági ülésünk utolsó napirendjének az előterjesztője - Szia Györgyi! Hideg, és kölletlen „szia” a válasz!

Most már biztos, hogy vége a bizottsági üléseknek. Ez a rövidség minden rekordot alul múlt. Ilyen még nem volt, hogy tíz perc alatt végeztek volna! Nem értem mi lehet az oka? De azt sem, hogy régi kolléganőm miért ilyen rideg? Bizonyára megbántották! 

Felszaladok a lépcsőn, ahol egy másik régi munkatársam ül egy új kolléganővel. Elmélyülten beszélgetnek. Rám pillant, ahogy szedem a csülkeimet a lépcsőn felfelé, majd elfordul. Odaérek, rájuk köszönök: Csókolom, szervusz Timi! Az idegen visszaköszön. 

A terem ajtajában egy iskolaigazgató és a tankörvezető áll. Szevasz János! Köszönök barátságosan. Azért barátságosan, mert az utcán így szoktuk. Kimért távolságtartás flegma kéznyújtás a válasz. Az igazgató köszön, de nem próbálkozom a kézfogással. Mi ütött ezekbe, hogy így megváltoztak?

Az emeleti folyosó közepén újabb beléptető rendszer vasrúdja állja utamat. Régi irodámhoz, és a polgármester felé menni immár nem lehet. Ott egy más, szerintük magasabb kaszt él, akiket még a maguk félék sem, (nem hogy a közember, vagy az ellenzék) közelíthetnek meg.

A csepeli monokrácia a félelemre, és önkorlátozásra épülő rendszer. A benne élők tudni vélik, a hatalom tűréshatárát. A beosztottak fő alkalmazkodási (túlélési) módszere, ennek betartása. Képmutatással, alakoskodással gondolják egyértelművé tenni a hatalmasok számára behódoltságukat, és a feltétlen hűségüket. Mindent megértettem: Ezek az emberek félnek! Nem tőlem, egymástól! A jelek szerint a monokrácia csepeli hatalma csúcsán van, mert éppen ezt akarta elérni.

Horváth Gyula 

Forrás: a szerző Facebook oldala