Két asszony gyógyulás közben: Papp Katalin és édesanyja

Anya szenteste előtti nap érkezett haza, a diós kifli nélküle készült. Nem is lett az igazi. Karácsony után közvetlenül nekem kellett elmennem. Hát, ez most ilyen – mondogattuk –, lesz majd másképpen.

Január közepén végül ott heverünk egymás mellett a kényelmes fekvőfotelekben. Anya kíváncsian nézelődik. Nekem már nem újdonság itt semmi, inkább szunyókálnék, de amint megmoccanok, anya kérdezget:

– Nem vagy éhes? Kérsz inni? Kell valami a büféből?

– Nem, nem kérek semmit. Ha tényleg lehetne kérni, persze megfontolnám, hogy kérek egy új életet. Esetleg a húsz évvel ezelőtti is jó lenne, ha visszakérhetném, de e pillanatban beérném

egy kis nyugalommal – ez azonban illúzió. Nem csak azért, mert anya szóval tart, sokkal jobban zavar az állandó jövés-menés. Egyébként is, itt folyton figyelnek minket.

– Anya és lánya – súgja a rózsaszín hajfonatos tetovált lány kolléganőjének felénk biccentve.

Tizenöten vagyunk itt, hol innen, hol onnan jelzi a sípoló hang, hogy lefolyt az infúzió. Én a sokadik kezelésnél tartok, Anya most kapja élete első kemoterápiáját.

*

Nyolcvanhárom éves koráig makkegészséges volt, a tüdődaganat szinte a semmiből jött. December elején műtötték, tüdeje egynegyedét kellett eltávolítani.

Én nem voltam előzmény nélküli: harmadjára újult ki a kismedencei tumorom. A kemoterápiát csak annyira halaszthattuk el, hogy anya felépüljön a műtétből. Karácsony után haladéktalanul meg kellett kezdeni a kezelésemet.

Végül anya sem úszta meg a kemót, mivel rossz lett a szövettani eredménye. Így kerültünk szomszédos fotelekbe. Más ritmusban, más dózisokban kapjuk a szert. Nála folyamatosak, de enyhébbek a rosszullétek. Nálam intenzívebbek, de vannak jó köztes időszakok. Nekem a második kezelés után kihullott az összes hajam, anya hajkoronája csak lassan, hétről-hétre kopik el. Külön csatákat vívunk vállvetve, de bármilyen nehéz is néha, a csüggedést egyikünk sem engedi meg magának. Főleg anya nem.

A második kezelése utáni napon aggódó barátnője hívta telefonon:

– Hát hogy vagy, Pirikém?

– Köszönöm, jól, Sárikám.

– Nem vagy rosszul, Pirikém?

– Nem, hál ’istennek, Sárikám.

– De fekszel, ugye, Pirikém?

– Nem fekszem, Sárikám, éppen ebédet főzök.

– Főzöl??? Mit főzöl, Pirike?

– Palóclevest és palacsintát, jön Áronkám is ebédelni.

– De hát hogy bírsz ennyi mindent, édes Pirikém??

Hát úgy, drága Sárikám, hogy odahúztam a széket a tűzhelyhez…

Na, ez anya. Sosem sajnáltatta magát, azt nem bírja. Nem gyógyulok meg attól, ha panaszkodom, akkor minek? – ezt szokta mondani. Éli napjait derűvel, önfegyelemmel, gondoskodással. Így hát én sem tehetek mást, rossz közérzet ide vagy oda, nem nyavalyoghatok, hiszen a lánya vagyok, meg kell küzdenem magamért, ahogyan ő is teszi.

Élem hát én is a napokat önfegyelemmel, értelmes elfoglaltsággal, törődéssel, és ha elfogy körülöttem a derű, megmártózom az övében.

*

Február végén én kísérem el az utolsó kezelésére. Széles mosollyal fogadnak minket az ápolók, később mondják neki:

– Jól néz ki most a lánya. Olyan szívszorító volt látni a múltkor, ahogy fekszenek ott egymás mellett.

Hát, igen… inkább heverésztünk volna egy wellness-hotel teraszán, másfajta „koktél” mellett.

Anyát láthatóan megviselte a hosszú procedúra. Az is nyomasztja, hogy a kemónak ugyan vége, de kap majd sugárkezelést, és hát az én meccsem sincs még lejátszva. Nekem is fogynak a tartalékaim.

Este otthon beadom a szokásos injekcióját. A szobában lágy a fény, tapintható a nyugalom. Félálomba merülve fekszik a tévé előtt. Olyan kicsi és törékeny! Fürkészem az arcát: krétafehér bőre szinte elvékonyodott.

Riadtan látom, hogy hozzáöregedett a korához.

Épp ideje volt a kemoterápiát befejezni.

*

Április vége van, Szent György napja. Anya napról napra erősödik, nyugodt és derűs. Én is túl vagyok már az utolsó kezelésen. Húsvétkor együtt volt a család, napoztunk a kertben, élveztük a cseresznyevirágzást.

Nekünk most másról szólt a tavasz eljövetele, a feltámadásról és a halál felett aratott győzelemről.

Körbesétálgatjuk a kertet, nézegetjük a bimbózó íriszeket, hortenziákat. Némelyiket át kellett volna ültetni, de erről most lemaradtunk. Arra jutunk, hogy ősszel kelleni fog egy kertátalakítás. Tervezgetünk. Milyen gyönyörű lesz jövőre – mondjuk egyszerre, és nevetünk.

Sokat töprengek azon, hogy vajon miért jött egyidejűleg a betegségünk. Néha úgy éreztem, mintha át akarná venni tőlem a terhet; ha tehetné, elvenné és elvinné magával. Nem mintha készülődne egy másik dimenzióba, hiszen vannak tervei – például remeknek ígérkeznek a Metropolitan Opera közvetítések az új évadban, és nemrégiben előkerestette a festőállványát is –, de ha lehetne ilyet tenni, zokszó nélkül elvinne mindent bajt, ha tudná, hogy akkor nekem már nem maradna.

 Papp Katalin

Forrás: wmn.hu