A rendszerváltás forgatagában szimbólum értékű gesztus volt, hogy az 1990/91-es tanévtől szociális munkás szakot indított az ELTE. A szakma, amely addig rejtetten létezett - ilyen-olyan tanácsi előadóként, félillegalitásban tevékenykedő társadalmi munkásként, meg sem tűrt önkéntesként végezték a dolgukat, akik segíteni akartak polgártársaikon - végre hivatalosan is létjogosultságot nyert.
A legfőbb ideje volt egyébként, hiszen szegénység masszívan létezett Magyarországon, csak épp a
népi demokráciának hirdetett államban tilos volt tudomást venni róla. Aztán pedig következett húsz olyan év, amikor sosem tökéletesen, de legalább az elemi jószándék által vezérelten működni kezdett a szociális ellátórendszer: kiépült a családgondozás és a hajléktalanellátás, gondoskodtak a munkanélküliekről és a betegség miatt munkaképtelenekről, és a beavatkozás szintjét igyekeztek minél közelebb vinni a baj helyéhez, hogy ne a messzi állam ítélkezzen olyan ügyekben, amelyek hátteréről mit sem tud.
Kétségtelen, hogy a válság már erodálta ezt a rendszert, de alapvető filozófiai változást csak a NER hozott. A Fidesz egy évtizede masszívan büntet, ahelyett, hogy segítene, és elkendőz, amikor reformálhatna is. A statisztikák jól mutatnak persze, hiszen ha nincs járadék-jogosultság, nincs munkanélküli sem, s hatalmi szóval akár a rokkantságot is felül lehet írni. Ha tilos hajléktalannak lenni, a kiserdő valóban elrejti a földön alvót, sőt odatalál majd a kilakoltatott is. És az árva gyerekek nem fognak a Kossuth térre vonulni, ha puszta ingatlanspekulációból kitépik őket az otthonukból.
Az embertelenség árát pedig ezúttal sem az fizeti meg, aki a döntéseket hozza, hanem a magára hagyott szociális munkás, a rossz hír hozója. Visszatértünk a kezdetekhez - de közben újabb harminc évnyi feszültség jósolja a robbanást.
N.Kósa Judit
