"Az idén az összeszedett hulladékot nem tudtam hova rakni, mert a gyűjtők dugig voltak, a halmok meg már így is csúfosan ólálkodtak a parcellák végében. Nem ürítették, nem szállították a hulladékot. Vizet sem tudtam vételezni, a virágok számára, mert a csapok nyitói le voltak szedve. Pedig a szegény ember ebben a „rohadt” rendszerben azt gondolná, hogy kifizette azt, amit a vállalat kért, akkor jogot formálhat a szolgáltatásra is. A törvény szerint járni, ugyan járna, de neki, - a kiszolgáltatottnak - nem jut! És ez nem csak a temetőben van így!"  - Többek között ezt írja most következő, Temetőben című publicisztikájában Horváth Gyula

Mindenszentek és halottak napja előtt az emberek tömegesen keresik fel a temetőket. Így van ez a csepeliben is, ahova  már az előző napokban is nagyon sokan mentek szeretteik sírjához. Ilyenkor a sírok rendbe hozása, a környezet takarítása hagyományos.  Nincs is olyan parcella, ahol ne lennének olyanok, akik szeretteik nyughelyét takarítanák, sírjainak környékét rendeznék.

Van mit tenniük! A Csepeli temetőben megindult a fák lombhullatása. A lehullott falevelek ellepik a sírokat, és bokáig érő avart alkotnak a sírok közötti csapásokon. A környezet azt mutatja, hogy a temetkezési vállalat nem takarítja! Talán nincs rá pénz? Pedig az ember azt gondolhatná, hogy a bevételeikből bőségesen juthatna erre is. A temetési költségek ugyanis már a csillagászati magasságokat közelítik. Az urnás sírhelyek tízévente, a sírok 25 évente kell megváltani, ami szintén rendes hozamot mutathat. Ezek a csillagászati árak, a szegény ember számára csak látszat-alternatívaként jelölik meg a hamvasztást, és a temetkezések új módszereit. A döntést ugyanis a család rendelkezésére álló pénz és nem a tisztelet, és a szeretet determinálja!

A szórások, és a hamvak hajóról a Dunába eresztése egyre vonzóbb lehetőség, mert olcsóbb. Csepelen már van szegénytemetés! Amikor az ember a gyászjelentésen azt látja, hogy a szertartás fél nyolckor kezdődik, biztos lehet benne, hogy

nem felravatalozott halottat, hanem a halottaskocsiból „útközben” búcsúztatott embertársat fogunk az utolsó útjára kísérni. Ez nem választási lehetőség, hanem szégyenteljes gyakorlat, amit azoknak talált ki a temetkezési vállalat, akiknek a család nem tudja kifizetni a tetemes ravatalozói díjat. A kegyeleti és temetkezési hely költségei, és a temetői szolgáltatások árai olyan magasak, hogy a szegényebb családoknak már régen le kellett mondaniuk arról is, hogy a temetőkben helyezzék el halottjaikat. Elérték, hogy már a halálban sincs egyenlőség!

A mostani nyugdíjasok szegényebb rétegeinek, már megszűnt az az úgy megvetett kádári kispolgári gyakorlat, hogy életében összespórolja a temetésére való összeget azért, hogy ne terhelje a gyerekeit, unokáit. A szegénység mélyülése kivette a kezéből ennek a lehetőségnek a választását.

A múltkor voltam egy csepeli ismerősömnél, aki a lakása különlegességeként mutatta a hálószobájában, a szekrény tetején tartott öt urnát. A két nagyszülő, meg a feleség „nyugszik” ott. Nem csak azért könnyeztem, mert mind az ötöt ismertem, sokkal inkább azért, mert sose gondoltam, hogy - ők, és mi - ide jutunk!

Minden évben a halottak napja előtt körbejárom a csepeli temetőben nyugvó rokonaimat, barátaimat. Minden évben ugyanazt tettem. Összeszedtem a faleveleket, rendeztem a sírjaikat, és mécsest gyújtottam. Az idei mégis más volt, mint a korábbiak. Az idén az összeszedett hulladékot nem tudtam hova rakni, mert a gyűjtők dugig voltak, a halmok meg már így is csúfosan ólálkodtak a parcellák végében. Nem ürítették, nem szállították a hulladékot. Vizet sem tudtam vételezni, a virágok számára, mert a csapok nyitói le voltak szedve. Pedig a szegény ember ebben a „rohadt” rendszerben azt gondolná, hogy kifizette azt, amit a vállalat kért, akkor jogot formálhat a szolgáltatásra is. A törvény szerint járni, ugyan járna, de neki, - a kiszolgáltatottnak - nem jut! És ez nem csak a temetőben van így!

Horváth Gyula

Forrás: a szerző Facebook oldala