Tudom, hogy Ferenczi Krisztina a magyar oknyomozó újságírás papnője. Alázata, elhivatottsága, munkabírása tette azzá. Tudom, hogy eltökélten képviselte és kereste az igazságot és tudom, hogy tudta is, mit keres. Tudom, hogy olyan riportokat és könyveket hagyott maga után, amelyekből az Új Magyar Köztársaságban majd tanítani fogják, hogyan lehet alkotmányosan és törvényesen elpusztítani a demokráciát.Tudom, hogy fiatal lány kora óta verseket írt, első kötetének a kiadásán dolgozott. Tudom, hogy családregényt akart írni, abból forgatókönyvet, egy filmről álmodott, amelyben eljátssza saját magát, mert tudom, hogy színésznő volt és szeretett magára színésznőként gondolni. Akkor is, amikor maffiavezérekkel beszélt, utánuk nyomozott. Élvezte a szerepet, hogy szituációban van és látja magát kívülről is. Tudta, hogy amikor elhajt Mészáros Lőrinc portájától jogosan hajolhatna meg és arathatna tapsvihart, bár nem látta senki. Éppen ezért ejtett rabul Teknős Miklós fotója.
Van egy fotó. A színésznő a kifagyott mezőn vág át, tart valahonnan valahová. Háta mögött bármelyik település határára jellemző buckák, csenevész fák. Kijelölt ösvény nincsen, előtte nem járt arra senki, a jeges fűben
nem látszanak lábnyomok. Furcsa módon mögötte sem. Mintha odapöttyintették volna a pusztába. A fűcsomók nem hajlottak el könnyű, téli sétára nem feltétlenül alkalmas csizmája alatt. Mögötte messzire ellátni a dombokon, tudni lehet, hogy távolról érkezett éppen oda, ahol most van. Bal lábával lendületesen lép előre, kilép a biztosan tudhatóan műszőrme bundája fedezékéből.
Fején puha szürke barett, nevezhetnénk svájcisapkának is, de inkább ne. Nyakában virágos sál, fekete kesztyűs kezében iratok szállítására alkalmas laptáska. A fotó nem hagy kétséget a színésznő valószínűsíthető kora felől. Középkorú, ötvenes-hatvanas lehet. A jelmeztervező nem volt nagylelkű hozzá. Ruhadarabjai alkalmasint szekondhendek.
Ő maga szemüveges. Az arcán látszik, hogy a fotó nem a próbán készült. Az összpontosított figyelem, a szemüveg alól is kicsillanó fürkésző tekintet és a résnyire nyitott száj nem hagy kétséget afelől, hogy az, ami felé igyekszik, fontos és mindenképpen gyanús. Gyanús azért, mert még nem látni tisztán, még nem bontakozott ki a maga teljességében a szeme előtt, még nem mutatkozott meg, de fog. Ha odaér, meg fogja látni, meg fogja érteni, és nem lesz tőle boldog. Ez mind ott van a fotón. Az is, hogy ami felé igyekszik, nem megnyugtató – talán jobb lenne a következő lépésről lebeszélni. Ám az arcán jól látható a megszállott figyelem, az, ami miatt nincs olyan erő, amitől a következő és az utána következő lépést is meg ne tenné.
Körülötte csak a puszta látszik. Buckák és földhányások, amelyek ebben a lapos országban már dombnak számítanak. Ha onnan érkezett a képbe, órák óta gyalogolhat – hihetnénk –, talán egy napja is. A fagyott határban rajta kívül a világon senki sincsen. Nem kísérik, nem nézik, nem követik, nem érdekel senkit. Neki is csak az fontos, ami felé eltökélten halad. Az is látszik, hogy ott, ahová tart nem várják, és nem örülnek majd neki. Sőt még az is, hogy ezt tudja, és nem érdekli.
A színész tudja, hogy minden eljátszott szerepének ára van. Csak a nézők hiszik azt, hogy ez játék. Hogy ő úgy tesz, mintha. Ő már az első szerepe óta tisztában van vele, hogy minden megírt, eljátszott érzelem, amibe belefürdeti magát, keresztüljárja az idegrendszerét és rajta hagyja a lenyomatát. Akkor is, ha a megírt szövegbe minduntalan beleír, olyannyira, hogy a színészetben eltöltött évei alatt már egész szerepeket igazít magára. Minden benne marad, mindent megőriz. Öröm, bánat, születés, halál. Nem ússza meg. Valóság ez a legteljesebb mértékben a játék legfeljebb annyi, hogy ezt a színész tudja is. Mások, akik szülnek és temetnek, remélnek és csalódnak, nem menekülhetnek el belőle, ő igen. Szerepe szerint azt játssza, hogy kemény, céltudatos, ütésálló és ravasz, holott ismeri magát, és tudja, hogy valójában szelíd, kiszolgáltatott, szeretetre vágyó és gyengéd. Első kötetére váró lírai költő. Magában mulat azon, hogy félelmetesnek látják. Azon nem mulat, hogy vállalt és megélt bátorsága mélyén remeg a gyomra, mert nemcsak a közönséget, de önmagát is nap, mint nap meg kell győznie arról, hogy elég jó a szerepében, mi több, épp erre termett. Ugrásra kész kétségek lapulnak a lelkében, és naponta megharcol velük. Ez a folyamatos belső harc lassan, kitartóan felőrli, de nem vesz róla tudomást, amíg az utolsó lépést is meg nem teszi.
A fotón látszik, hogy már nincsen messze, oda fog érni. A pusztai magány, amelyben halad, tömbként veszi körül. A lendülete viszi előre. Az hajtja, az vezérli, azzal kormányozzák egymást. Hol a küldetés őt, hol ő a küldetését. Ketten vannak egymásnak, és mindenki mást kizártak belőle. Az ő dolguk, az ő harcuk, az ő magányuk. Teljesíteniük kell, és teljesíteni fogják. Ha belepusztulnak, akkor is. Bele is fognak. A színésznő tudja, hogy a játéknak csak egy kimenetele van. Végigcsinálja, ha addig él is. Pont addig fog.
A fotó 2013. februárjában készült. A címe: Ferenczi Krisztina Felcsút határában nyomoz. A képet Teknős Miklós készítette. Jó arra gondolni, hogy akkor, ott Kriszta nem volt egyedül. Volt vele egy fotós. (mozgóvilág - 2015.)
Forrás: SÁNDOR ERZSI Facebook oldala
