Ez a legfájóbb: nem tudjuk, hogy mit akar kezdeni az Orbán-kabinet azokkal, akik máris napi betevő nélkül maradtak, vagy úgy fognak maradni a következő hetekben/hónapokban. Valószínűleg semmit, mert nekik csak annyit mondtak, hogy segély helyett dolgozzanak. Miközben az már most biztos, hogy számolatlanul öntik majd a milliárdokat a növekedési kilátások nélküli, ellenben az Orbán-család és a szűk vazallusi kör számára kedves-fontos turizmusba. (Persze ott sem az állástalan pincérek, hanem a szállodatulajdonosok és -fejlesztők kapják a pénzt – nyilván ők szorulnak rá a leginkább.)
Egy hónapja kezel(get)i az Orbán-kormány a járvány nyomában kialakult gazdasági válságot úgy, hogy nemcsak az eredmény tart – egyelőre – a nullához, hanem a bajba jutottak megsegítésére ténylegesen elköltött forrás is.
A probléma közgazdasági kifejtése valahogy úgy hangzana, hogy tízezrek veszítették el egyik pillanatról a másikra a munkájukat, a bevételüket, a megélhetésüket; rajtuk ebben a helyzetben kizárólag az akut jövedelempótlás segítene – mennyit is költött eddig ilyen célra a kormány? Nulla forintot, ami egész Európában párját ritkító szűkmarkúság.
A fentiek okán a hétfői Orbán- és a keddi Palkovics-mondásokat legalább 3-4 millió, magát érintve érző ember (munkavállalók, vállalkozók, cégtulajdonosok meg a családtagjaik) figyelte lélegzet-visszafojtva, hogy megtudják végre, milyen konkrét segítségre számíthatnak. Megtudták?
Van nekem egy vállalkozóként dolgozó ismerősöm, ő a hétfői nagy bejelentés után (amit a köztévé a délután folyamán ötpercenként megismételt, annyira fontosnak tartotta) valami ilyesmi írt ki erről a Facebookra: „Munkáltatóként én is feszülten vártam, hogy mikor készül el végre a kormány a gazdasági mentőcsomagjával. Na nem a soha nem látott mértékűvel meg a hihetetlenül grandiózussal, hanem a kézzelfoghatóval, a forintosíthatóval, amivel lehet tervezni. Őszintén szólva nem vagyok lenyűgözve, hiszen ma is ott tartok, és még holnap is ott fogok, ahol tegnap. Fogalmam sincs, hogy a mi vállalkozásunknak, a mi munkavállalóinknak jut-e majd bármilyen segítség, és ha igen, mekkora. Azért így elég nehéz...”
Miközben Orbán Viktor zsugori bankárként ül az állami pénzeszsákokon, két kézzel szórja a semmit a nép közé. A nyugdíjasoknak 13. havi nyugdíjat, ami, ha közelebbről megvizsgáljuk, valójában 53. heti nyugdíj, az is majd csak jövőre, ha még élünk – az idei költségvetési hatása nulla forint. A cégeknek, ha nem kirúgják, hanem csak részmunkaidőssé minősítik a dolgozóikat, 70 százalékos „valami” – nincs ember az országban, aki meg tudná mondani, hogy a teljes (csökkentett) bérköltség, a nettó bér, vagy a bérterhek (azaz járulékok) 70 százalékát vállalja át az állam, mikortól, kiknél, és milyen feltételekkel.
Ez a nem tudás a legáltalánosabb folyománya a kormányzati válságkommunikációnak: nem tudjuk, hogy kikre vonatkozik a kisadózók járulékmentessége (a focistákra biztosan), nem tudjuk, hogy kinek jó a hitelmoratórium (a jelek szerint nem kapkodnak utána), nem tudjuk, hogy mi lesz az érettségivel, és nem tudjuk – ez a legfájóbb –, hogy mit akar kezdeni az Orbán-kabinet azokkal, akik máris napi betevő nélkül maradtak, vagy úgy fognak maradni a következő hetekben/hónapokban.
Valószínűleg semmit, mert nekik csak annyit mondtak, hogy segély helyett dolgozzanak. Miközben az már most biztos, hogy számolatlanul öntik majd a milliárdokat a növekedési kilátások nélküli, ellenben az Orbán-család és a szűk vazallusi kör számára kedves-fontos turizmusba. (Persze ott sem az állástalan pincérek, hanem a szállodatulajdonosok és -fejlesztők kapják a pénzt – nyilván ők szorulnak rá a leginkább.)
Egyszóval dübörög a válságkezelés – szavakban; effektív kiadások, konkrétumok és ténylegesen megsegített emberek nélkül. Nem is különbözik ez olyan sokban attól, mintha megint plakátokkal harcolnának. Orbán Viktor és csapata láthatóan arra játszik, hogy aki időt nyer, az életet nyer, ami most legfeljebb politikai értelemben lehet igaz: a valóságban minden elvesztegetett nap életek és egzisztenciák sokaságába kerül.
Hargitai Miklós (Népszava)
