Nagy Imrét, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnökét és mártírtársait – Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót – a forradalom leverése után koncepciós perben halálra ítélték. 1958. június 16-án hajnalban kivégezték, később pedig titokban eltemették őket a rákoskeresztúri Új köztemetőben. Újratemetésükre (képünkön) – az 1958. április 24-én kivégzett Szilágyi Józseffel, Nagy Imre titkárságvezetőjével és a börtönben 1957. december 21-én elhunyt Losonczy Gézával, a Nagy Imre-kormány államminiszterével együtt – 1989. június 16-án került sor. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án – azon a napon, amikor Kádár János, az MSZMP főtitkára meghalt – a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, az elítélteket - posztumusz - bűncselekmény hiányában felmentette. A koncepciós perek áldozatainak rehabilitációja és az újratemetés a rendszerváltó időszak hatalmas, meghatározó jelentőségű fejezete, szimbolikus eseménye volt.
Nagy Imre, Magyarország kommunista miniszterelnöke hatvanhárom évvel ezelőtti meggyilkolása a magyar történelem egyik legnagyobb szégyene. A politikai moralitás – van ilyen – megcsúfolása. A napi politikai taktika és hatalmi praktika sámlijáról nézve magyarázható, de onnan felegyenesedve már teljesen értelmetlen, elfogadhatatlan barbár tett.
Akkor is az, ha
Nagy Imre személyének történelmi léptékét nem politikai nagysága vagy kivételessége, hanem moralitása alapozta meg. Életének e tanulságát a rendszerváltáskor közmegegyezés kísérte: a magyar történelemben ismétlődő gyakorlat a - többnyire idegen szuronyok böködő csúcsán ücsörgő - hatalommal szemben fellépők fizikai megsemmisítése, de 1990 környékén úgy tűnt: a nemzet és a politikai elit konszenzusra jutott, ez nem történhet meg még egyszer. Ezt a konszenzust máig nem rúgta fel senki, noha mindkét politikai oldal alaposan kikezdte.
Nagy Imre ma magányos a történelmi emlékezetben. Ami csak körmönfont megfogalmazása annak: a kutya sem kíváncsi rá. A mai jobboldal, amikor még radikális liberális volt, zászlóként használta. Amikor a nacionalista tekintélyuralmat kezdte követni, már kitörölte volna saját múltjából nemcsak a lobogót, hanem azt is, amiért zászlót csinált belőle, s ami Nagy Imrét mártírrá tette: a politikus-emberrel szemben a végsőkig az autonómiáját választó ember-politikus morálját, amihez a mai amorális hatalomnak semmi köze nem is lehet. Azt meg a történelem fekete humorának tudjuk be, hogy a rendszerváltás előtt hevesen antikommunista rendszerellenesség a kommunista miniszterelnök mártíromságából élt.
Nagy Imrét persze a saját elvtársai akasztották fel. Mert bebizonyította: emberarcú, nemzeti szocializmus nem létezik egy nagyhatalmi politikát gyakorló birodalmi diktatúra keretei között, amelynek már csak az emlékezete forradalmi. Az is a gondolatok komoly hiánya, hogy Nagy Imrével a baloldal sem tud mit kezdeni. Megújulásának talán legnagyobb fordulatakor – Gyurcsány Ferenc regnálása idején - is csak annak kimondásáig jutott: Nagy Imrét választja Kádár János helyett. Aminek semmi értelme. Mert részletkérdés, hogy az 1956-os szovjet birodalom vezetőinek vagy Kádár Jánosnak az akaratára gyilkolták-e meg. Nagy Imre halálának oka a „létező szocializmus” szerkezetében rejlik. A bolsevizmusból birodalmi rezonná lett sztálinizmusban, amely nem tűr meg semmilyen "elhajlást". Márpedig lehetett elkötelezett követője valaki a társadalmi egyenlőség vallássá tett hitének, ha látta a jelszavak és a gyakorlat szakadéknyi ellentmondását, nem tehetett mást, mint hogy szakít vagy szembefordul a rendszerrel. Egyénként sokan megfordultak ezen a damaszkuszi úton. A baloldal mint politikai alakzat ezt nem tette meg. Frusztráltan forgolódik csak a makadámon, megújulást bugyborékolva.
Nagy Imre nem kért kegyelmet, és mártír lett. Kádár nem nyert feloldozást, bármennyire méltánylandó is, amit az ország ellen az országért és a nemzetért tett. Nagy Imrére senki sem kíváncsi, Kádárt túl sokan visszasírják. Amiben a mai hatalom is bűnös.
Friss Róbert (Népszava)
