A kisgömböc  mindent, de mindent bekap, ami szembejön vele. Miért pont a színművészeti egyetemet hagyná élni?

Nyilván nem úgy van az, hogy megeszi előbb a filozófusokat, aztán az egész akadémiát, aztán a CEU-t, bekap pár egyetemet és szerkesztőséget, majd közli, hogy köszönöm, jóllaktam és békésen elvonul, mert igen jámbor fajta, és az év hátralévő napjaiban már csak kérődzik, miközben farkával a legyeket hajtja el a hasáról.

A politikai kisgömböc sosem lakik jól, pukkadásig tömi magát a szabad és független intézményekkel és csak akkor boldog, ha sikeresen tönkre tud tenni valamit  minden nap.

Az akadémiai intézetek megszerzése újabb alkalom európai pénzek lenyúlására. Ezt értjük. A CEU elüldözése sem túl bonyolult, mert Soros. Meg mert ott, ahol minden egyetem igába van már hajtva miként maradhatna egy valóban független intézmény? Csúnyán kilógna a sorból. És a többi. De mi a baj a Színművészetivel?

Egy hatalmát páncélos tankokkal erősítő, folyton fegyverkező rezsimnek, testőrhadseregek védelmében, amelyik ráadásul rendelkezik rendes B-középpel, egyszerű kétkezi lelkes verőemberekkel, pár udvari bohóc áll az útjában?

A színészektől fél? De hisz az mindig is megbízhatatlan társaság volt. Hogy Spiró György Ikszekjéből idézzek Boguslawski nyomán:

„A királyi páholyban jöttek-mentek az uralkodók, lengyelek, poroszok, szászok, oroszok, a szereplők változtak, a díszlet maradt. És maradtak a valódi színészek is, minden hatalom kiszolgálói, akik a megfelelő pillanatban minden hatalmat hátba szoktak támadni.”

Majd az új undokok hathatósabban elnyomják a színházi világban ténykedőket, mint a cári Oroszország erre szakosodott egész rendszere? Ugyan már!

De meg kell mutatni, hogy aki nincs velünk, az nincs. Az tűnjön el! Tehetség, közönség – mit számít Csárdáskirálynő országában? Meg aztán a talpnyalókat is ki kell fizetni – mégsem várhatjuk el tőlük, hogy tehetségesek is legyenek. A párthűség a legfontosabb. A fiatalok is tanulják ezt meg mielőbb – a szabadság liberális, nyámnyila álmodozás. Erőnek ereje van csak.

A fideszes sajtót ifjú titánok gyártják, akikben ma már fel sem merül, hogy az igazságot – még ha azt sokféleképpen láthatjuk is – kellene megírni. Pártutasításra lelkesen hazudnak, karaktergyilkolnak le másokat, uszítanak a gyengék, a kiszolgáltatottak vagy éppen a másként gondolkodók ellen. Ez nem a megállapodott kádári világ hangja, hanem a legrosszabb nyilaskás hagyomány.

És van pénz és nincs izgalom hónap elején, és az a jó érzés, amely az utcai verőembert fogja el, amikor bézbólütővel sikerül agyonütnie néhány ajvékoló sorosistát. És miért ne lehetne a színházakban ugyanezt az érzést előállítani.

Gondolkozni, kritizálni tilos. A vezért csak hódolat és dicséret illeti. És kéretik pellengérre állítani az éppen aktuális ellenséget. Van ennek szép hagyománya a magyar színjátszás történetében – hát iziben térjünk oda vissza, amikor Páger Antal még az Őrségváltásban a zsidók eltávolítását követelte, aztán a gonosz kulák meg az imperialista a színpadon. És így tovább.

Éljen a tehetségtelenség, a hatalom alfele – mutassuk meg a fiatal generációknak, nincs más út, csak a teljes behódolás.

Így gondolta Caesar is, amikor március idusán elindult a szenátus felé, és nem is sejtette, hogy az a nap más lesz neki, mint a többi.

Mert Austerlitz után jön Waterloo – igaz, ehhez azért össze kell vonni a csapatokat. Nem elég azt gondolni, hogy az idő nekünk dolgozik, mert annyi időnk már nincs. Ebből minden perc túlzás. Az Index után a Színművészeti mutathatja meg, hogy mindent azért mégsem lehet.

Dési János (Klubrádió)