A népem, - ahogy gyengül, és betegségbe hajlik - annál inkább válik felesleges senkivé a saját földjén, a saját kerületén, üzemében. Ez idáig „csak” hazudoztak, ígérgettek, átvertek, de már ezekkel a formaságokkal sem törődnek az urak.

Népem, mit tettél? – teszi fel a kérdést írása elején Horváth Gyula csepeli ellenzéki (DK-s) önkormányzati képviselő. Csepel ismert közéleti szereplője részletesen kifejti:  nép alatt azt a dolgozói réteget érti, amely a föld műveléséből, az állatok tenyésztéséből, a városi iparban, a szolgáltatásban dolgozókból valamint az ezek életlehetőségeit és eredményeit szervező vállalkozókból áll.  Mint mondja, a drámai kérdés nem arról szól, hogy a nép mással mit tett, hanem arról, hogy mit tett magával. A közösségin oldalon olvasható bejegyzés így folytatódik:

Az augusztus 20-i hosszú hétvégén, Simontornya Vámosszőlőhegy és Ozora felé kirándultunk. A természeti, és történelmi környezet páratlan! A társadalmi környezet viszont lehangoló! Simontornyát elhagyva az addigi szerény környezetet a szegénység, a mélyszegénység, és a magárahagyottság vette át. A házak inkább csak emberi hajlékoknak, néhol düledező putriknak látszanak, mintsem korszerű emberi lakásoknak. Az utcák üresek, még a kocsma előtt sem állnak halomban a Kádár rendszerben oly biztos eligazodási pontot adó biciklik. A porták

többségében nem fényesek, inkább szegényesek, és elhanyagoltak. Az udvar végében alig látni konyhakertet. A házak és a kerítések már régen nem magasságukkal és cicomáikkal versengenek egymással, hanem a lerobbantságukkal. Ezen a területen, ahol a jó földön, tehetséges nép élt egy évezreden keresztül, most a rosszkedvű szegénység az úr!

Mégis, ahogy az út halad Ozora felé, a jobb oldalon, - mintha filmbéli időutazáson lennénk  - hatalmas hivalkodó kétszárnyas kovácsolt kapu ugrik ki a tájból vas levelekkel, acél fürtökkel. A kapu melletti kerítésen hivalkodóan fenyegető tábla: Belépni, csak meghívóval! Előtte két darab, - a budapesti belvárosból ismert - süllyeszthető acéloszlop, útzár villog a semmibe. Beljebb két hatalmas tujaszerű térplasztika hirdeti a terület gazdájának hatalmát, és gazdagságát. A díszburkolatos út eltűnik a táj lankái közt, a lehetséges kastély (ami ide ugye dukál) nem látható a horizont mögött. Vámosszőlőhegy kacskaringójában PSZH (páncélozott szállító harcjármű) méretű, csuklósnak tűnő BMV terepjáró-pár tűnik elő. A első volánja mögött mintha a „vej”, az anyósülésen a „leány” foglalt volna helyet. Egyből nyilvánvalóvá vált: Kíséretével együtt megjönni méltóztatott a nagyságos Úr, és a nagyságos Asszony!

Nem rájuk, - és még csak az őket védelmező, kísérő „kíberekre” se - hanem a népemre lettem dühös! Azokra az emberekre, akik közel fél évszázaddal azután, hogy megszabadította őket a történelem az ingyenélőktől, újra megteremtették maguknak a nyakukra ülő, semmittevő, feudális urakat, a dzsentri-erkölcsiségű szipolyozókat. Önként választották, hozták létre azt a pióca klikket, amelyik nem ismeri a munkát, ezért a népem véréből, erejéből élnek! A népem, - ahogy gyengül, és betegségbe hajlik - annál inkább válik felesleges senkivé a saját földjén, a saját kerületén, üzemében. Ez idáig „csak” hazudoztak, ígérgettek, átvertek, de már ezekkel a formaságokkal sem törődnek az urak.

Most már úgy legatyásították a népemet, hogy nyíltan elővehetik a bikacsököt! Na, nem kell azzal még most odavágni! Elég fenyegetően lengetni: eladósítani, kisemmizni, munkanélkülivé tenni, kilakoltatni. A magyar dolgozók, beosztottak, oda jutottak, hogy már nincs erejük lázadni kirablóik ellen. És nem elég, hogy megteremtették a vérszívókat, de hagyták szaporodni is őket, miközben ütőerei leghasznosabb helyeire telepedtek és kegyetlenül szívják a vérét, rágják a húsát.

Fülembe hallom a 2019-es helyhatósági választás keserédes orbáni szavakat: „Köszönjük, magyar vidék!” Tapasztalatom szerint ez a mondat még véletlenül sem a köszönetről szólt! Ez azt jelentette, hogy az Orbán-rendszer még mindig lát lehetőséget a vidékiek átverésében, a földműves, és falulakó kizsigerelésében. Tíz év alatt elvették a földjét, az iskoláit, a templomait, a vízpartokat. Most már a méltóságának megmaradt morzsáira hajtanak. Ez azonban még Magyarországon is veszélyes. Nem ártana túllátni a magyar vidéken és a riadt szemetek Minszkre vetni!

Horváth Gyula

Forrás: Facebook