Tíz éve már nincs közöttünk Göncz Árpád (1922-2015), a rendszerváltás utáni Magyarország első köztársasági elnöke. Manapság a politikusok többségéről – a megveszekedett rajongókon túl – inkább rosszakat gondolunk. Néha túlzunk is ebben. Talán, mert kevés a jó példa. Éppen ezért kell Göncz Árpádra és az ő életművére büszkének lennünk, felidéznünk: Lehet így is.

„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”

(Göncz Árpád beiktatási beszéde a Parlamentben, 1990. augusztus 3.)

Ma a luxizás a divat. A lenézés, a megalázás, a kastély, a hajtóvadászat a hajtónak használt cselédekkel. Jacht- és Porsche-gyűjtemény. Dubaji luxus. Százmilliárdos üzletek a mi pénzünkből az ő zsebükbe. Tízmilliós táska és Barbie babává operált

díszletfeleség.  A „Zsolti bácsizás” a megkaparintott kisgyerekekkel. Tíz éve nincs velünk Göncz Árpád. De nagyon nincs. Pedig vele kezdődött. Megismétlem hát:

Göncz Árpád az én elnököm.

Az én köztársasági elnökömre büszkék lehetünk. Az én elnököm egész életútja példás. Pedig a XX. század igazán megtépázta. Volt katona a második világháborúban, harcolt a fasiszták ellen, megszökött az orosz fogságból. A demokrácia rövid éveiben egy demokratikus pártban működött. 1956-os szerepéről sokat tudunk, meg arról, hogy helyén volt a szíve. Kapott is egy életfogytiglanit. Sok-sok évet le kellett ülnie belőle, de ez sem törte meg.

Az én elnököm nem hódolt be hódító hatalmaknak. Nem kuncsorgott jó állásokért, nem kért kisebb-nagyobb tisztségeket. Nem játszotta el azt, hogy ugyan élvezi mindazt a sok jót, amit meg lehet szerezni, de később már úgy emlékezik vissza, ő tulajdonképpen ellenálló volt. Az én elnököm talpig becsületes ember.

Az én elnököm sokat fordított. A Gyűrűk urát egész nemzedékek az ő magyarhangján élvezhetik. De Updike boszorkányai is tőle tanultak meg magyarul, ahogy Hemingway vagy Golding hősei.

Az én elnököm tudta, hogy elnökként a nemzet egységét kell képviselnie. De azzal is tisztában volt, hogy akadnak olyanok, néha kormányon is, akik a szükséges egységet akarják széttörni. Akik azt képzelik, némi parlamenti többséggel a birtokukban például vihetik a köztévét, a közrádiót. Az én elnököm felismerte, hogy az ő alkotmányos kötelessége ilyenkor a valódi többség, a valódi nemzeti egység mellett fellépni.

Későbbi korok történészei talán azt is feltárják, milyen szerepe volt abban, hogy a taxisblokádból nem lett nagyobb baj. Hogy a csetlő-botló, amatőrökkel teli új kormány egyes tagjainak hibájából nem lett vérontás.

Az én elnököm azt is tudta, hogy a nemtelen támadásokkal felesleges törődni. Volt benne része elég – de sebaj. Érezhette mindig a polgárok döntő többségének a támogatását. A szeretetét. Az én elnököm léte bizonyítja sokaknak, hogy a „politikus” mégsem a cinikus, a hatalomvágyó, a pénzéhes szinonimája.

„Árpi bácsi”-nak hívták, de a kedves nagypapa figura komoly politikust takart, aki pontosan értette, mit akar. „Árpi bácsi” volt, aki tegeződött népével, s a nép többsége megértette, ennél a „szervusz”-nál nagyobb megbecsülést nem kapott még politikustól. És fordítva.

Az én elnököm utódai – ki így, ki úgy – mégiscsak azt bizonyították elnökségükkel, nem is olyan könnyű elnöknek lenni. Göncz valóban az emberek elnöke volt – akkor, amikor nem vésték még rá ezeket a lózungokat minden kapufára.

Manapság a politikusok többségéről – a megveszekedett rajongókon túl – inkább rosszakat gondolunk. Néha túlzunk is ebben. Talán, mert kevés a jó példa.

Éppen ezért kell Göncz Árpádra és az ő életművére büszkének lennünk, felidéznünk: Lehet így is.

Az én elnököm, népében állított magának ércnél maradandóbb emlékművet.

A mi elnökünk: Göncz Árpád.

Forrás:  Dési János (Szabadság Klub - Klubrádió)