A svéd akadémia szerint látomásos életmű ez, de valójában inkább prófécia: arról, hogyan zuhanunk mi, emberek, az általunk épített világ romjai közé, miközben tovább beszélünk, gondolkodunk, remélünk. Krasznahorkai nem a végidőket írja meg, hanem a túlélést a végidőkben. És talán ezért érthető mindenhol: mert az emberiség ma már közösen lakik ebben a leépülő, zajos, mégis gyönyörű világban.
A Svéd Királyi Akadémiától 2025 irodalmi Nobel-díját Krasznahorkai László kapta. Egy magyar író, aki az apokalipszisből épített univerzumot, most hivatalosan is a világirodalom legnagyobbjai közé lépett.
Van ebben valami mélyen megható, és a szó legjobb értelmében véve hihetetlen. Hogy a világ megérti, amit mi is csak botorkálva próbálunk: azt a sötét derűt, azt az apokaliptikus iróniát, amellyel Krasznahorkai megírta a pusztuló falvakat, az elveszett lelkeket, az emberi értelem végső határait.
Krasznahorkai mondatai azokhoz szólnak, akik
hajlandók végigjárni vele az emberi remény és reménytelenség kietlen tájait. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború vagy a Báró Wenckheim hazatér mind ugyanazt az utat járja be: az emberi civilizáció végső, groteszk szétesését, és azt a különös szépséget, amely ebben a szétesésben is ott bujkál.
A svéd akadémia szerint látomásos életmű ez, de valójában inkább prófécia: arról, hogyan zuhanunk mi, emberek, az általunk épített világ romjai közé, miközben tovább beszélünk, gondolkodunk, remélünk. Krasznahorkai nem a végidőket írja meg, hanem a túlélést a végidőkben. És talán ezért érthető mindenhol: mert az emberiség ma már közösen lakik ebben a leépülő, zajos, mégis gyönyörű világban.
Most, hogy ismét egy magyar író kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, a világ irodalma egy pillanatra magyarul szól. És ez nemcsak Krasznahorkai diadala, hanem a nyelvé is, annak a különös, zárt, de végtelenül gazdag világnak, amelyben gondolkodni és álmodni tanulunk.
Talán ez a legnagyobb ajándék: hogy a magyar mondat most egy pillanatra univerzális lett.
Forrás: Kárpáti Iván (Klubrádió)
