„Azok, akik itt dolgoztunk, csak állunk néha az egyes kapu előtt, belemerengünk a semmibe, és azt vesszük észre, hogy csurognak a könnyeink!”
A következőkben egy elfogult írást ajánlunk az olvasók figyelmébe. Olyat, ami több évtizedes, nehezen gyógyuló sebeket, rég bezárt csepeli munkahelyeket érint. Nem közgazdasági, műszaki érvek tárházát kínáljuk, hanem a keserű gondolatok, az emberi érzések lenyomatát.
Elég nagy a baj a világpiacon. A fémek (ezek mindazok az elemek, amelyek nem vas vagy acél besorolásban vannak) területén nagyobb a kereslet, mint a kínálat. Egykori csepeli fémkohászként ennek a hírnek a hallatán olyan érzésem van, mint akinek a szívében megforgatták a kést. A Csepel Művek bezárása után több mint két évtizeddel is álmaimban a gyárudvaron közlekedek, és régi (élő vagy meghalt) barátaimmal köszködök és kínlódok a gépek és emberek sűrűjében.
Sose fogok megszabadulni ettől a gondolattól!
Most meg azt hallhatom a világgazdasági elemzéseknél, hogy az a baj, hogy a fémek piacán a kereslet sokkal nagyobb, mint a kínálat, ami azt jelenti, hogy
nincs elég áru!
Ilyenkor szakadnak fel az emberben a régi sebek!
Feltolulnak a kérdések, hogy ha ilyen a helyzet, - és erre lehetett korábban is számítani - vajon mégis miért kellett a Csepel műveket oly nagy eszetlenséggel bezárni és a Fémműt is felszámolni? Azt a gyárat, ahol világszínvonalú, és elsőosztályú minőségű vörös- és sárgarezet, alumínium és más fémtermékeket állítottunk elő! Miért zárták be és adták el (ócskavas áron?) az OFHC és a Sárga folyamatos öntőműveket? Miért szabadultak meg annak a gyárnak a DFMC üzemétől is, ahol kitűnő minőségű, és ma is korszerűnek mondható módszerekkel állítottak elő rézhuzalokat?
A korszerű csarnokok üresek! Az épületnyi gépek helyén tort ül a sötétség!
Ezek azok a kérdések, amikre a gyári ember sose fogja megkapni a számára elfogadható választ.
Azt mondják, hogy a rendszerváltás által kikényszerített szerkezetváltás okozta a bezárásokat!
A csepeli proli meg úgy gondolja, ha a réz vörös is, az nem politikai kategória! Az észszerűséget, a hatalmas anyagi és szellemi bázist feláldozni bizonyos elvárások oltárán, bűnös cselekedet! Az volt, és az is lesz amíg ember az ember!
Olyan elhibázott cselekedet, aminek az árát meg kell egyszer fizetni.
Na, nem a felelőtlen kótyavetyélőknek, hanem annak, aki mindig szokta: a dolgozó népnek!
Már nem csak a magyarnak, hanem az európaiaknak is!
Mi, az egyre kevesebben élő ottani dolgozók úgy véljük, hogy nem biztos, hogy a szerkezetváltás volt a fő ok, lehet, hogy valamelyik lelketlen jól járt vele!
Azok, akik ott dolgoztunk, verejtékeztünk, csak állunk néha az egyes kapu előtt, belemerengünk a semmibe, és azt vesszük észre, hogy csurognak a könnyeink!
Forrás: HORVÁTH GYULA közösségi (fb) oldala
