Ilyenkor menetrend szerint jön a blabla a legteljesebb tisztázó szándékról, a meghurcolásra kész ellenfelekről, kloroform illatú altatószöveggel vagy fölháborodott mindent tagadással. De ez kivételesen ne érdekeljen minket, ahogy Mengyi Roland nacionáléja sem, amely prototípusa annak a fideszes másod-harmadvonalnak, amelyre mágnesként hatott az a hazafiasságra építő gyűjtögetés, amit korrupciónak nevezni Lánczi András szerint dőreség, hiszen az nem más, mint az új politika szerves tartozéka.

Engem Rajnai Attila szenzációs 168 Óra-beli írásában a

megvesztegetés komplex, kiépült, gördülékeny rendszere fogott meg, amelynek elemei szorosan illeszkednek egymáshoz, mindenki teszi a dolgát, különlegessége pedig az, hogy a ebből a végén a lekenyerező, a legtöbbet  kockáztató nyeri a legkevesebbet. Lépten-nyomon beleütközünk az uniós pénzek elosztásának anomáliáiba, a „visszaosztási rátába”, ömlenek, majd szép lassan tovatűnnek a képtelen sztorik, a Farkas Flórián-i lenyúlás, a tankönyv-plágium, a rekordárú  tanulmányírás, a hitvány bicikliútépítés, a nyomozást vagy elutasítják, vagy elhúzzák.

Borsodban azonban, miután a szociális foglalkoztatás fellendítésére összeálló szövetkezeteknek a leosztott pénzekből végül csak kábé tíz százalék jutott volna, néhány delikvens fölháborodott, s nem tudván, hogy meddig vezetnek a szálak (vagy éppen jól tudva?) megkezdődött a nyomozás, lehallgatásokkal, őrizetbe vételekkel. Hála az újságíró aprómunkájának és az általa megszerzett jegyzőkönyveknek, minta műtét közben látnánk bele ebbe a mikróvircsaftba, amely dehogy mikró, rég makro már, valahogy így megy ez kicsiben, nagyban – Lajosom, Péterkém, Éva, vagy Bandi, szól, átszól, visszaszól, érdekli, kér, megír, átad, előleg, utólag.

Lehet, hogy a sűrűn sorjázó esetek rezüméje ma már unalmas, megütközést sem kelt, az elénk tett látlelet azonban éppen testközelsége, részletessége miatt rémisztő – ismerősek a tények, a kifejezések, a kapcsolatok egyszerre bensőséges és mégis bizalmatlan közege, a mocsár, amelyből sokszor csak akkor szabadulhatsz ki, ha egyben a sikerről is lemondsz.

A hetilap írása sejteti, hogy miközben a szálak egyre feljebb vezetnek, a vizsgálók szintjén mintha kihunyóban volna a kíváncsiság – az illetékesek bizonyos kérdésekre már nem várnak kimerítő választ, sebbel-lobbal el akarják varrni a szálat: megelégszenek az ötmilliós „alkotmányossági költség” regisztrálható útjával és az ominózus pályázat leállításával, holott a lehallgatottak beszélgetéseinek ez csupán pikáns előszava. A pórul jártak azonban kármentésbe fogtak, s talán ennek köszönhető a ritka dokumentum, a szokatlan kiszivárogtatás, amely kérdésessé teszi a szennyel teli palack gyors bedugaszolhatóságát. (A helyzet bonyolultságát jelzi ugyanakkor, hogy a hatalom magasában zajló küzdelemben alkalmat adhat néhány leszámolásra.) Csakhogy az ízekre szedett történet szélesebb körben riadóztathat: lám, egy uniós projekt kilencven százaléka így mehet másra-másokra el, mint maga a cél. Ez tényleg unikum: kincs – ami nincs.

Miközben egyre több van.

TAMÁS ERVIN

Forrás: Népszabadság