Facebook

Megvan a véleményük

Naptár

február 2020
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29

Most olvassák

A Facebookon a Csepel Újságban
olvashatók cikkeink

Programkínáló

B u l v á r

Trianonról 96 év után

2016.06.04. 05:07 csú

trianoni_alairok.PNGAz első világháború győztes nagyhatalmai, Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia - ma van 96 éve - 1920. június 4-én, 16 óra 30 perckor íratták alá a trianoni békeszerződést. A trianoni békeszerződést a Magyar Királyság nevében a Horthy Miklós által kinevezett Simonyi-Semadam-kormány képviseletében és felhatalmazásával Benárd Ágost, (képünkön cilinderrel a kezében) a magyar kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd (fedetlen fővel) rendkívüli követ és államtitkár írta alá. (A választás azért esett rájuk, mivel a rangos és közismert politikusok egyike sem akarta magát kompromittálni a hazánkra nézve végzetes és máig is meghatározó trianoni békeszerződés aláírásával)

A diktátum aláírása után elkeseredés, tehetetlen düh járta át a magyarságot vallásra, társadalmi állásra és lakóhelyre való tekintet nélkül.

Érthetetlen volt a szigor, és kibeszéletlensége okán ma is az. Trianon szélsőségeket szít és vitákat gerjeszt, a trauma feldolgozásához először is meg kellene érteni, mi vezetett ide?

Trianon 96. évfordulóján a 24.hu igyekezett választ adni arra, hogy

  • miképp reprezentálta magát Magyarország a háború előtt,
  • milyen információk alapján, milyen politikai, katonai stratégia mentén alakította ki álláspontját hazánkkal szemben Nagy-Britannia,
  • Franciaország,
  • az USA és Olaszország?

Zeidler Miklós történésszel, az ELTE egyetemi docensével, a téma szakértőjével beszélgettünk.

Nem volt önálló magyar külpolitika

A világháború előtt nem beszélhetünk magyar külpolitikáról, az ország önállóan természetesen nem reprezentálta magát külföldön. A közös külügyminisztérium alapvetően a birodalmat, kisebb részben a Habsburg dinasztiát képviselte még akkor is, ha a századforduló idején a tisztviselők, diplomaták körülbelül egyharmada magyar nemzetiségű volt. 1914-ben öt nagyhatalom közül – amelyekkel a Monarchia diplomáciai kapcsolatban volt – négynek a fővárosában magyar volt a nagykövet.

Ettől persze a külügyek Bécsben, Ferenc József egyetértésével dőltek el, ám a diplomaták közül lehettek néhányan, akik a külföld előtt megpróbálták kidomborítani: a Monarchia duális birodalom, aminek van magyar része is. Mai értelemben vett magyar külpolitikáról tehát semmiképp nem beszélhetünk a háború végéig – maga a háború is sokkal inkább az osztrák birodalomfél érdeke volt -, más területeken azonban az országnak lehetősége volt az önálló megjelenésre.

Ilyen volt a kultúra vagy az egyre fontosabbá váló sportélet, ahol beazonosítható volt, hogy valaki osztrák, magyar vagy cseh például. Az akkoriban újjászülető olimpiák is remek lehetőséget adtak Magyarország számára az önreprezentációra vagy “nemzetpropagandára”, és ezt ki is használták. A sportolók Magyarországot képviselték, győzelmükkor a magyar himnuszt játszották, a sport egyre nagyobb támogatást kapott világversenyekre. Ugyanígy a tudomány, a művészet világában, zenében, öltözködésben beazonosíthatóak voltak a magyarok.

Egy szó, mint száz, a világ tudott róla a Monarchia idején is, hogy létezik Magyarország, a magyar nemzet, a magyar kultúra, de ennek hivatalos, külpolitikai szintű reprezentációja nem volt önálló – magyarázza a történész. Nem látták a közelgő katasztrófát

Főleg a háború után, vagyis “utólag” döbbent rá, és rótta fel magának óriási hibaként a magyar politikai elit és az értelmiség, hogy nem fektetett kellő energiát a külföldi bemutatkozásra, a magyar álláspont ismertetésére, terjesztésére. Még inkább nagy mulasztásnak látszott ez annak fényében, hogy a csehek, a szerbek és a románok részben éppen tudatos és hatásos nemzet- és országpropagandájuknak köszönhetően lettek a háború utáni rendezés kedvezményezettjei.

Magyarország a századfordulón több évtizedes prosperáló időszakra tekinthetett vissza, és az is elmondható, hogy nemzeti-állami törekvései jobbára a XIX. század folyamán a nyugat-európai irányokat követték: függetlenségi célok, erős állam megteremtése, modernizáció, gazdasági növekedés. Persze végig mennyiségi és minőségi lemaradásban, de maguk a jelenségek nagyon hasonlóak voltak – a csúcspont pedig 1896, a millennium éve volt, amikor valóban volt is mire büszkének lenni.

Zeidler Miklós szerint kicsit talán elkényelmesedett a magyar értelmiség, kevesen számítottak a közelgő katasztrófára.

Bár a háború folyamán 1914 és 1916 között is mutatkoztak aggasztó jelek, az összeomlás még így is váratlan volt ’18-ban. Az pedig, hogy mindez Magyarországot is maga alá temeti, még külön meglepetésként érte a kortársakat.

Hiányzott a “magyar” narratíva

Ekkor döbbent rá mindenki, milyen fontos lett volna például a magyar történelem tudatos és reprezentatív bemutatása a külföld számára. Nyilvánvalóan nem tudományos eredmények és kulturális értékek bemutatására gondolunk itt, hanem e munkák politikai jelentőségére. A románok, csehek, szerbek múltját taglaló művek közérthető és rokonszenvet ébresztő logikai rendbe szervezték az eseményeket. Olyan kis népeket mutattak be, amelyek a magyarok évszázados elnyomása alól keresik a szabadságot, az önrendelkezést.

Ezzel szemben hiányzott az a narratíva, azok az ellenérvek, amelyek bemutatták volna a magyar álláspontot, ha úgy tetszik, az érem másik oldalát.

Miután pedig ezek a függetlenségre vágyó kis nemzetek a győztesek közé emelkedtek a háború végén, érveik kettőzött erővel jelentek meg a nyilvánossághoz nem jutó magyar érvekkel szemben.

A “nemzetiségek szava” többet ért

Az antant kezdetben csupán azt tervezte, a Monarchiát autonómiák rendszerévé alakítja át, ahol megmaradna az állami keret, de azon belül a különböző nemzetiségek belső önállóságot nyernének. Olyan kompromisszum lett volna ez, amely kielégíti a nemzetiségeket, ugyanakkor nem okoz nagy megrázkódtatást az európai hatalmi rendben – vagyis elviselhetővé teszi a vesztesek számára is a vereséget, ezáltal pedig tartós lehet az újonnan létrejött status quo.

Nem így történt, de csak a háború végére, 1918 második felére dőlt el, hogy a győztesek inkább egyszer és mindenkorra leszámolnak az Osztrák-Magyar monarchiával mint soknemzetiségű állammal, helyette a szabadságra vágyó kis nemzeteknek adják meg az önállóságot. Ekkor azonban még mindig fennállt a lehetőség, hogy valóban a nemzeti önrendelkezést állítsák be alapelvként és a lehető legkövetkezetesebben érvényesítsék a határok megállapításakor.

Ez sem így történt, és ebben nagy szerepe lehetett, hogy az antant által amúgy is rokonszenvvel kezelt, az osztrák-német és a magyar vezető nemzetekkel szemben fellépő nemzetiségeknek a szavát jobban meghallották – fogalmaz Zeidler Miklós.

Forrás: 24.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://csepeliek.blog.hu/api/trackback/id/tr338777052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.