Azok a barátaim és ismerőseim, akik keveset tudnak a határainkon túli magyarlakta vidékekről – vannak ilyenek is, nincs ebben semmi különös –, mind a mai napig sokszor kérdezik, hogy miért olyan elsöprően népszerű a Fidesz odaát. Vagy ha nem kérdezik, elkönyvelik önerőből: fix, hogy csakis azért, mert a kormánypárt első dolgainak egyike volt megalkotni a kettős állampolgárságról szóló törvényt. Ezzel mindannyian meg lettek vásárolva kapásból. Mintha mindig minden üzlet lenne – és semmi több.
Természetesen az is – erről legérzelmesebb-legromantikusabb pillanatainkban sem helyes megfeledkeznünk. Ám arról sem, hogy a politikában a biznisz önmagában semmire sem elegendő. A matematika piszkosul fontos, hatékony eszköz ellenben csak annak a kezében lesz belőle, aki képes őt szépen felöltöztetni.
Magyarán: a történet nem 2010-ben kezdődött, és nem is 2004-ben, amikor
a baloldal érzéketlen, ostoba, gyilkos és öngyilkos népszavazási kampánya eredményeként a belmagyar választók megtagadták a külmagyaroktól a megtagadhatatlan igent. Az nem az első, hanem az utolsó csepp volt a pohárban. A szocialisták és a szabad demokraták azelőtt sem tudtak mit kezdeni a határon túliakkal, nem is akartak, onnantól pedig egyszer s mindenkorra elvesztették az esélyt, hogy valaha is kölcsönösen barátságos viszonyt alakíthassanak ki velük. Bár épp akkor a miniszterelnöknek elég lett volna felfognia, hogy hiába Orbán Viktort akarja megtaposni személyesen, e lépése több millió nemzettársának fog fájni. Holott ha merne bölcsen dönteni, az – mintegy mellesleg – ütőkártyák sorát venné ki riválisai kezéből. Tett, ahogy tett, lelke rajta. Ami volt, elmúlt, a történelem e fejezete csak egyféleképpen értelmezhető, és ez nem fog változni a közeljövőben.
Abba sem fontos ma már mélyebben belemenni, hogy a kezdetekkor is akart-e vajon választójogot a Fidesz a kettős állampolgároknak. A tények tények, világos, hogy 2010 ebből a szempontból milyen helyzetet teremtett. Felmerül ugyanakkor néhány érdekes körülmény. Először is, akik a Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján vagy Erdélyben élnek, azok sem alkotnak valami furcsa egynemű piros-fehér-zöld masszát. Soha nem is alkottak, továbbá az utóbbi idők fejleményei közülük is elgondolkodtatnak sokakat. A demagógia, a csúsztatások áradata, az ellenségépítés, a szakadatlan mellébeszélés szele azokat is meglegyintheti, akik nem botlanak lépten-nyomon rettentő kék óriásplakátokba. Arról nem is beszélve, hogy a kormánymédia pőrén primitív propagandájának igazi természetét – magától értetődő múltbéli okokból – sok helyütt jobban ismerik, mint Magyarországon.
Ezek alapján úgy sejtem, a miniszterelnök nem véletlenül siet már most, háromnegyed évvel a választások előtt felhívni a célcsoport figyelmét arra, hogy jövő tavasszal teendőik lesznek. Menj, és regisztrálj, óh, magyar! A tét nagy, győznünk kell megint, hogy sorsfordító döntéseket hozhassunk, melyek az egész Kárpát-medencei magyarság sorsára kihatással lesznek. A nemzetegyesítés nem csupán megkésett jóvátétel – írja Orbán Viktor a tisztelt honfitársaknak –, inkább lehetőség, hogy közösen alakíthassuk sorsunkat, magunk határozhassunk jövőnkről.
Egyszer kérni fogunk tőletek valamit, jut eszünkbe óhatatlanul. Gondoljatok ránk, amikor eljön az ideje. Adtunk akkor, adjatok majd. Sokan vagyunk, az igaz, de csak veletek leszünk biztosan elegen. Azt fölösleges hangsúlyozni, hogy melyik párt neve mellé kell behúzni az ikszet. Senki sem hülye, aki képes elolvasni öt rövid bekezdést.
Ilyen egyszerű ez a politikai matematika. De ismétlem: csak akkor, ha fel van öltöztetve tehetségesen. A következő hónapok erről fognak szólni. Éspedig: hogy képes-e eltakarni a helyenként fel-felfeslett, foszladozó-lyukasodó ruhanemű a kormánypolitika valóságos természetét. Persze ez már pláne nem pusztán kül- vagy belmagyarság kérdése.
Gazda Albert (Magyar Nemzet)
