Elhunyt Herskó János Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Mozgókép Mestere. Herskó Jánost 85 éves korában, hosszan tartó, súlyos betegség után szerdán Budapesten érte a halál.
A rendező, akinek nevéhez olyan filmek fűződnek, mint a Két emelet boldogság, a Párbeszéd vagy a Szevasz, Vera, 1970-ben elhagyta Magyarországot és Svédországban telepedett le, ahol az ottani filmfőiskola egyik átszervezője, tanszékvezetője, majd rektora lett. A kilencvenes évek eleje óta azonban az esztendő egy részét ismét Magyarországon töltötte, a Színház- és Filmművészeti Egyetem vendégprofesszora volt.
Emlékeztessen az elhunyt rendezőre egy dal, az 1963-ban bemutatott filmből, a Párbeszédből. Gara György énekel:
Azok közé a régi vágású mesterek közé tartozott, akinek az élete volt a film. Nem csak a rendezés. Ha kellett, szerepet is vállalt, volt producer meg díszlettervező, és volt az új magyar filmes nemzedék tanára. Amikor 1970-ben elhagyta Magyarországot, s letelepedett Stockholmban, írt egy búcsúlevelet. A Beszélő 27 évvel később közölte, abban is olvashatjuk: "úgy érzem, valami kis szerepem van a tehetséges fiatal rendezők előretörésében. A módszer, amit megpróbáltam meghonosítani, a valóság sokoldalú analízisén alapszik."
Mint írta, éppen e módszer miatt próbálták legtöbbször lesöpörni a pályáról. Aztán hozzáteszi: "mindennek dacára ez marad a legszebb emlékem." Az új filmes nemzedék oktatásával kiemelkedő szerepet töltött be a háború utáni modern magyar film megszületésében. A főiskolán diákja volt Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza, Sándor Pál, Szomjas György, Grunwalsky Ferenc és még mások. És elévülhetetlen szolgálatot tett az új magyar mozgóképi törekvések megerősítésében azzal, hogy Szabó István első három filmjének ő volt a producere. Ha tanítványainak pályáját tekintjük, s azt, ahogy ők is továbbadták a maguk tudását a még újabb nemzedékeknek, elmondhatjuk, Herskó meghatározó személyisége volt egy új nyelven beszélő, a valósághoz új viszonyt kiépítő képi művészet megvalósulásának.
Először Gertler Viktor rendezői magániskolájában tanult, majd 1949-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol azután jóval később maga is tanított és főigazgató-helyettes volt. Moszkvai ösztöndíjas, majd itthon a Hunnia Filmstúdió vezetője, 1970-ben Stockholmba emigrál operatőr feleségével, Herskó Annával. Ő volt az, aki megreformálta a svédországi filmes oktatást, miután nemcsak filmpedagógusa, hanem végül rektora is lesz a stockholmi filmegyetemnek. Itthon még két Balázs Béla és egy Érdemes Művész díjat kap, majd 2006-ban átveheti a Kossuth-díjat.
Pályája az ötvenes évek elején indul, a kezdetekben őt sem hagyhatja érintetlenül a sematikus ábrázolás kötelező penzuma, de már a második játékfilmje, az 1958-as Vasvirág Törőcsik Mari főszereplésével ott van Cannes-ban, a versenyprogramban. (Ezt ma úgy jelzik, hogy Arany Pálma-díjas.) A Gelléri-novella költőiségét egyfajta sötétebb hangulat lengi be, a szerelmesét a karrierért eláruló hősnő már nem találja meg többé azt az ártatlan, fenntartás nélküli első boldogságot.
De Herskó hamar túllép a sematizmus kötelező csuklógyakorlatain, s nem rendez sok filmet (hat játékfilm maradt utána 1970-ig), viszont mindengyikben a nyughatatlan, a kereső, az újragondoló művész személyisége áll a háttérben. Ő maga is másfajta kapcsolatban áll a valósággal, nem csak a tanítványait irányítja az analíizáló szemlélet felé. Legnagyobb vállalkozása, a 150 perces Párbeszéd - amely annak idején óriási vitákat váltott ki - egy házaspár kapcsolatán keresztül a huszadik századi történelemről mond el a hivatalos nézetektől eltérő, saját véleményt.
Figyelemre méltó, hogy Herskó szakít a férfiközpontú történetmeséléssel, a Párbeszéd mindvégig egy fiatal nő - az is szokatlan, hogy civil szereplő, Semjén Anita viszi végig a súlyos tapasztalatokon átvergődő figurát - útját kíséri, ebbe sűríti a koncentrációs táborból szabadulás után a század közepének viharos eseményeit. Egyetlen vígjátéka, a Kétemelet boldogság, utolsó itthon forgatott filmje pedig az 1970-es N.N., a halál angyala. Máig emlékezetes a szokatlanságával mellbevágó befejező kép, amelyben Gábor Miklós, az egészséges cinizmussal megáldott főhős egy ütközést elkerülve, belehajt a Dunába. Sokan Herskó alteregóját vélték felfedezni a főszereplő figurájában, a kiábrándultságát, cinizmusát sármos könnyedséggel leplező értelmiségi férfiben, s ezt erősíti a film ironikus hangvétele is, amivel az egyfajta hitetlen értelmiségi közérzetet jellemzi Herskó.
Amikor hazajön, az elmúlt évtizedek ellenére ugyanaz a vállalkozó szellemű, nyughatatlan filmes. Ejátsza Szőke András Kis Vakondjának női főszerepét. De megírja A kenyereslány balladáját is arról, zsidó származása miatt hogyan bujkált, s hogyan mentette meg őt Nusi, a kenyereslány. Herskó a felvevőgép előtt egy különlegesen személyes vallomás keretében idézte fel a zsidóüldözés mocskából kiragyogó bátorság balladáját. Ez a dokumentum-játékfilm, habár nem rendezője, hanem csak írója és főszereplője, mégis pályájának egyik csúcsa.
Bársony Éva (Népszava)
