Baj lesz, baj lehet. Nemcsak abból, amit a cím első fele jelez: hogy a politika világa kettészakadt és párbeszédképtelenné vált, a társadalom széttöredezett, és a szolidaritás éppen most kopik ki az életünkből. De éppen a változás esélyét rontja a másik baj, amelyre az írás címének második fele utal. Arra, hogy a politikához való viszonyát tekintve az értelmiség is szétszakadt. Különböző csoportjainak nemcsak véleménye, hanem koordináta-rendszere, sőt nyelve is annyira eltér, hogy ez ellehetetleníti a társadalmi terápiákról folyó diskurzust. Már nemcsak arról az ismert tényről van szó, hogy a balliberálisnak, baloldalinak nevezett értelmiséget szakadékok választják el a kormánypártiaktól.
Ha eddig nem, akkor ezen a nyáron például a szárszói találkozó ellentmondásos visszhangja világossá tette, hogy az értelmiség mára már nem is ketté, hanem legalább háromfelé szakadt, újabb törésvonal mutatta meg magát. Ez a harmadik csoport a politikai elkötelezettség eddigi értelmiségi magatartásformáit kérdőjelezi meg, ezt tartja káros vagy komikus, legjobb esetben idejétmúlt szereptévesztésnek. Nem az volt a bajuk Szárszóval, hogy ott sem született meg a korszakváltás vagy akár csak az ellenzéki összefogás receptje.
Sokkal inkább az, hogy a „szárszóiak" egyáltalán igényt formálnak a receptírásra, hogy szellemi emberként aktív politikai szerepet is játszanának. Ez az, amit az új, harmadik értelmiségi csoport iróniával és elutasítással kezel. Szemükben már nemcsak a politikai elit járatódott le, hanem az a szellemi elit is, amely nyíltan politizál, és vállalta egy adott politikai oldalhoz való tartozást. Ezzel mintegy a szemünk láttára leheli ki lelkét békés egymásmellettiségben az egykori „demokratikus ellenzék" és a szocialista „reformértelmiség" társadalmi képlete, amelyek egyaránt az értelmiségi lét és a politikai cselekvés természetes szimbiózisára épültek.
Az a régi híres vita éled újjá az értelmiség szerepéről, amely többek között az „elkötelezett értelmiségi" ethoszát kimunkáló Sartre és a mindezt az „írástudók ópiumának" nevező Raymond Aron között zajlott. De hasonló nézetkülönbség volt az első világháború táján Thomas Mann és bátyja, Heinrich Mann között is. Thomas Mann 1918-ban még Egy apolitikus ember elmélkedései címmel ír esszét, testvére nyílt elkötelezettségét gyermetegnek bélyegzi, mondván, hogy a német értelmiségnek sokkal inkább a kultúra, a lélek, a művészet körül van keresnivalója, mint a társadalom, a politika, a szociális kérdések környékén. (Pályafutása későbbi szakaszait tekintve Thomas Mann persze már minden volt, csak apolitikus nem.)
A „testvérharc" jelképes értelemben azóta is folyik. Politikusként nem kell mondanom, hogy hozzám Sartre modellje áll közelebb, és az itthoni vitákat tekintve is sokkal inkább „szárszói" vagyok, mint nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne értsem a másfajta magatartást, amely szintén nem közömbös a politika iránt, de a politikai (pláne pártpolitikai) elkötelezettségtől viszolyog, arra inkább ironikusan tekint. Nem mindig ok nélkül, hiszen a teljes elkötelezettség könnyen átcsaphat apológiába, a kritikus értelmiségi magatartás felfüggesztésébe, a más szemében a szálkát, a magunkéban a gerendát sem látó szelektív vakságba.
A kormánypárti értelmiség „magyarnemzetes" hangvételét sem alaptalanul éri az a bírálat, hogy a minimálisan szükséges távolságtartás, a saját oldallal szembeni objektivitás ritka benne, mint a fehér holló, illetve izolálódik az a néhány értelmiségi – mint Tölgyessy Péter, Sólyom László vagy Solymosi Frigyes –, aki nem balról, hanem akár a konzervatív értékek jegyében is kritizálja a rezsim egészét vagy egyes lépéseit. Elég baj, ha rosszabb pillanatainkban mi, baloldali politikusok is irigykedünk arra, hogy a jobboldali értelmiség szinte maradéktalanul lojális. Én sem gondolom persze, hogy politikus és értelmiségi nézetkülönbségében szükségképpen és mindig az utóbbinak van igaza. Ugyan mitől lenne? De ha eleve jobb szeretnénk a velünk szót értő értelmiség szellemi fegyverzetében vaktöltényt látni az éleslőszer helyett, az rövidlátó és célszerűtlen magatartás. Csakúgy, mint a szerkesztőségekbe való indignálódott telefonálgatás, a véleményformálók belekeverése belső személyi vitáinkba, rivalizálásainkba.
A politikai elkötelezettséget valló és vállaló értelmiségi igazi szerepe ennél sokkal fontosabb. Ő teremti meg azt a kulturális atmoszférát, amely nélkül egy politikai közösség nem jut levegőhöz. Megfogalmaz, közvetít és számon kér társadalmi és politikai értékeket és érdekeket, és azokat a politikai agenda részévé teszi. Mivel gondolatok artikulálására képezték ki, attól lett értelmiségi, jó esetben az érdekérvényesítésre kevésbé képesek problémáit is felhangosítja. Vagyis: igen, beleszól. Gyakran kellemetlenül, néha tévedve, ám mindenképpen vitára érdemesen.
De beleszólni, szólni csak partneri viszonyban lehet és érdemes. Ha a politikai osztály ezt a csapos közbeszólásának, kibicelésnek tekinti, ha az „értelmiségi kapcsolatok javításáról" szóló standard kongresszusi célkitűzéseket egy-két fogadás kaszinótojásaival és hátbaveregetéseivel tudja le, megette a fene. De megeszi akkor is, ha mi: szocialisták a „baloldaliság" szükséges és helyes jelszavát összekötjük az „értelmiségi nyavalygás" elutasításával, a szabadság és a demokrácia problémakörének „lila értelmiségi témává" való lefokozásával, ha a neoliberális gazdaságpolitikával együtt a liberalizmus szabadságeszméitől is elfordulunk.
A politika változatos eszköztárat alakított ki a viszony elrontására, de ne feledkezzünk meg a másik szereplőről sem. Az immár három részre szakadt értelmiségről, amelyben a kritikátlanul kormányhű, elkötelezett értelmiség és a baloldal vagy általában a demokratikus oldal érdekében kiálló értelmiség csoportjai mellett már ott van az említett harmadik is. Számukra a másik két kör, ha nem is egyformán, de idegen. Nem is nagyon akarnak a politikusokkal „párbeszélni". Az ő tollukból születnek a legszellemesebb, üdítően gonosz jellemzések a politikáról és politikusokról. Imádom is olvasni, hallgatni őket, kivéve persze, ha rólam vagy a hozzám közel állókról szólnak...
Nem elefántcsonttoronyba zárkóznak, a legkevésbé sem akarnak artisztikusak vagy arisztokratikusok lenni. Legtöbben a közélet „Y-generációjának" tagjai, világuk blogokból, kommentekből, glosszákból épül, némi vitriollal leöntve. Abból a nyelvi közegből, amelytől távol áll a finomkodás, ahol a vaskos vélemény természetes, ahol a tettel egyenrangú a kommentálás, a kritika attitűdje. Nem ez az eszköztár teremtette meg a politikai elkötelezettség bírálatát és az attól való távolságtartást, de ez képes tökélyre fejleszteni, és ezzel egy új véleményközösséget létrehozni. Hangsúlyozottan kulturális közösséget, amely nem akar politikai közösségekbe keveredni. Eleinte megtalálta az ízlésének megfelelő közéleti cselekvésformát a pártoktól távolságot tartó civil demonstrációkban, de mára ez is kivérezni látszik.
Pedig ennek az értelmiségi körnek nagyon is van véleménye a politikáról, de ez a vélemény elítélő. Nem apolitikusak, sokkal inkább „antipolitikusak". Nem úgy definiálják magukat, mint akik nem értenek a politikához. Ismerik, de úgy érzik, átlátnak rajta: a kormány álszent és hatalmaskodó, az ellenzék hülye és impotens. Most nem érdemes azt taglalni, az idevezető úton mit rontott el a politikai elit (sokat), és mi volt az illúzió a politikaellenes politizálás eszményében (sokminden). A fontosabb az, hogy már az értelmiséget hadrendekbe kényszerítő szellemi polgárháború is roppant károkat okozott. De még nagyobb baj lehet abból, ha az eddig kettészakadt értelmiség most háromfelé szakad, és az új harmadik csoport a maga független kritikai szellemét a politika megvetése árán akarja megvédeni. Mert ha az a fajta „kulturális ellenzékiség", amit ez a kör a kurzus bigott, giccses, korlátozó szellemiségével szemben nagyon határozottan képvisel, nem találkozik a hagyományos értelmiségi magatartásformákban megjelenő „politikai ellenzékiséggel", akkor marad a centrális erőtér. A szellemi életben is. Amelynek csakis a perifériáján kapkodhat levegőért a „szárszói" és a „nem szárszói" típusú szuverén értelmiségi is.
Forrás: Népszabadság – nol.hu
