Keserű sorok József Attilára emlékezve

A város peremén, ahol élek,

az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s "a költő hasztalan vonít..."

Vak estéken ha elbolyongom,
kuvaszként követ kusza gondom,
s az időverte, ragyás házak
ereszéről hull rám a bánat.
Emberség, jólét, meleg kéne,
apró örömök tüze, fénye,
malter az ereszek aljára,
s jó étel, ital vacsorára.
Kevesebb plakát, több csendélet,
jó ing, ruha, lánynak, legénynek,
gyűlések helyett sok szabad óra,
idő mozira, könyvre, csókra...

Egymást gyötörve, keseregve,
tévúton járunk: Hová? Merre?
A zsebünk tele ígérettel,
s a talpunk sajogó sebekkel.

Ez lenne hát az Új Rend útja?
Emberfejekből van a burka?
Feldobbannék, de jaj, szívemre
göröngyként hull az alkony csendje.
Eltévedtünk! - állok a tájban,
de miért int le a párt, az állam,
ha elborzongva, bármily halkan,
jelzem, hogy valami baj van?
Ó, hű rokon, zord idő járja,
deresedik eszménk világa,
nyelvem görcsét más fröccs se oldja,
rongyos a hitem: lesz-e foltja?

A város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s "a költő hasztalan vonít!..."

Csepel, 1954. augusztus 10.

U. i.
(A város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s "a költő hasztalan vonít!...)

Csepel, 1998. január 10.