Úgy élt,
mint sebzett, üldözött vad:
bármerre járt,
fagy vert beléje kést,
s nem talált sehol enyhülést.
Pedig jó másfél éve már,
hogy megírta János vitézt.
Tél volt. Az ország hófúvásban állt,
s csak egy falusi kocsmazug
és néhány hű barát
teremtett köréje hazát.
A törpék azt mondták rá: törpe.
Őrá -- az óriásra.
Már csak egyetlen lap közölte,
a többi: megalázta.
Pedig jó másfél éve már,
hogy visszhangozta szép szívét
s homloka csillag-műhelyét
A helység kalapácsa.

2.

Fiatal volt még? Férfi volt már!
Jól látható és hallható,
népért kiáltó forradalmár,
éneklő tengeri hajó,--
mégis: hiába tépte szét
az átokverte lomha éjt,
s hiába zúgta, mint a szél:
"Sors! Nyiss nekem tért!" --
nem nyitott
előtte fényes kikötőt
a pesti gőg-vidék.
A GÚNY, a csönd, a némítók
halálra szánva őt,
úgy fojtogatták, mint a köd.
A zsarnokság? Még nem a trón
s nem a királyi nagyurak,
csak egy sereg aprócska gnóm,
tucatnyi szolgahad
esküdött össze ellene:
a szalonok!
Irigy, komisz kis pályatársak,
szerkesztőcskék, bértollnokok
hangolták ellene a hont.
Ám "Petőfi nem alkudott!"
De "ostort font -- napsugarakból".
HEJ, ORSZÁGUTAK, vén ivók:
Pest, Szalkszentmárton, Debrecen,
emlékeztek, mit lobogott
benne a harag és szerelem?
VAD TÉL, 46 tele volt:
48 messze még,
de őbenne már ott dobolt
a Dózsa-nép!
s mint a szabadság istene,
már ébresztgette nemzetét
viharzó szelleme...
A MÁBÓL is jól látom Őt,
a puszták forrongó fiát:
rámtekint mécsese fölött
s kortyolja keserű borát.
Egy ablaknál, asztalra dőlve,
Petőfi Sándor verset ír:
az indulat úgy süt belőle,
hogy szinte lángol a papír.

......

KINT hófúvás és farkasének,
bent pipafüst ölelte át:
bölcs vének és szilaj legények
szították csillag-homlokát.
Már csak egyetlen lap közölte,
tengette ifjú életét,
szívét országos láz gyötörte
s két örege is gondban élt,--
Ő
mégsem adta fel a harcát,
soha, egyetlen percre sem,
mert érezte lelke hatalmát
s tudta: élete végtelen.
Hol vannak már kis gáncstevői?
Elmerültek -- a Semmiben.

3.

1846 ÁRNYA
hideg-sötéten hull elém,
de őrtüzet gyújt ceruzámra
az Őt idéző szenvedély:
Jön az Időből énekelve
48 lángjai alatt,
s véres zászlóját felemelve
feltépett, szakadt
mellével úgy lép Segesváron át,
mint szabad garabonciás,
aki legyőzve a halált,
itt e földön és minden tájon
népére és honjára lelt,
s mindörökre hazatalált.

A Ne csüggedj Atlasz című kötetből (1973)

Forrás: Facebook - Szabó Béla