Nincs rendjén, ha nálunk fiatalabb barátot kell búcsúztatnunk. Nincs rendjén, ha egy mindig pontosan, alaposan tervező, messzire látó ember úgy megy el, hogy még vagy két évtizedre való munkája, ötlete, terve marad megvalósítatlanul. Nincs rendjén, hogy Kiss Péternek 55 évesen kellett meghalnia.
Pedig nagyon is rendszerető és rendszerező elme volt. Rendet tartott eszmék, ügyek, emberek között, utálta a zavaros gondolatokat és zavaros helyzeteket.
Mint örökös rendetlent, engem olykor bosszantott is, hogy körülötte ekkora a hivatali és az eszmei rend is, de világos, tiszta logikája, gyors és távlatos gondolkodása persze imponált. Az elmúlt 20 évben így vagy úgy, de együtt dolgoztunk, kollégák voltunk. Az elmúlt 15 évben már barátok is. Az elmúlt 10 évben – ami a politikában a barátságnál is többet jelent – szinte minden fontos dologban, a baloldal legigazibb vitáiban szövetségesekké is váltunk, egy oldalon álltunk.
Olcsó volna azon siránkozni: most volna a legnagyobb szükség rá. Olcsó, de igaz. És győzné is a terheket – erről volt híres. Teher- és munkabírásáról, szívósságáról, arról a ritka képességéről, hogy egyszerre volt lényeglátó és aprólékosan precíz, otthon volt a nagy társadalmi perspektívák tervezésében és a végrehajtás napi aprómunkájában is. Utóbbit sokan tudták róla, előbbit kevesebben.
Legtöbb megbízatását mint kitűnő, racionális szervező, a végrehajtó hatalom ideális kormányzati politikusa kapta: így lett általában a kormány második embere, a tipikus „nehéz ügyek” (foglalkoztatás, szociálpolitika, munkaügyi érdekegyeztetés) koordinálója. Ha rá volt írva a névjegyére, ha nem: örökös miniszterelnök-helyettes. Egyszer majdnem miniszterelnök is.
Pártkörökben máig visszatérő vita: mi lett volna, ha valóban az? Maga rendszerint azt mondta: akkor 2006-ban nem nyerünk, de 2010-ben nincs kétharmad sem.
Amit nem mindenki látott: jóval több volt, mint briliáns fő-fő hivatalnok.
Gyakorlati embernek szerette magát mutatni, nem ideológusnak. Nem kedvelte a fantasztákat, utálta a nagy szavakat, az álpátoszt. Kétségkívül mindnyájunknál (nálam biztosan) jobban tudott működtetni, de nem úgy, mint az autógyárat és szappangyárat egyformán jól elvezetgető menedzserek. A manapság ritka értékvezérelt politikusok egyike volt, világos meggyőződéssel és elképzeléssel arról, milyen a „jó” és a „rossz” társadalom.
Eszmék és értékek igézetében élt, csak ezt nehezen szoktuk elhinni olyanokról, akik terveik hétköznapi megvalósítására és a kis lépések politikájára is képesek. Így, a fontos célokba kapaszkodva, azokból erőt gyűjtve, de a részletekben is helytállva harcolta végig utolsó közéleti harcát is. Ami oly keveseknek sikerült, ő betegen, összeszorított foggal is megcsinálta: 2014-ben megnyerte a választókerületét.
Nemcsak magának akarta bizonyítani, hanem az egész bajban lévő, magát és egymást gyötrő baloldalnak is: élni kell, csinálni kell. Akármennyire nem akarta, mégis jelképpé vált, túlnőtt önmagán is.
Mégiscsak „első ember” lett, sarzsi nélkül is élen áll...
Forrás: 168ora.hu
