Az ötlet persze gránitszilárdságú európai alapokon nyugszik, ahogy a kormány összes többi piszkos trükkje is. Valóban, mi magunk is kapásból tudunk több olyan uniós tagállamot mondani, ahol a gyerekek készség- és képességvizsgálat után, vagy éppen egymásra épülő vizsgákat letéve lépdelnek végig a közoktatás grádicsain. Az ilyen példák és a most tervbe vett magyar megvalósítás között talán csak egy különbséget lehet tetten érni. A kultúrállamokban a felmérések célja az, hogy a gyerekek a nekik leginkább megfelelő iskolatípusba kerülhessenek. Minálunk pedig majd azt várják tőle, hogy egy korosztály jelentős része minél előbb hagyja el az iskolarendszert.

A kompetencia nem olyasmi ugyanis, mint a szemszín vagy a lábméret. Az nem lesz csak úgy magától: ki kell fejleszteni. Azokban az iskolarendszerekben, amelyekben kompetenciamérés alapján engedik tovább a gyerekeket mondjuk az elemiből az alsó középszintre, az alapozó éveket lényegében ezen kompetenciák fejlesztésének szentelik. Erősítik a tanulás képességét, érdeklődést ébresztenek a tudás iránt, kibontakoztatják azt a magabiztosságot, amely elengedhetetlen a lankadatlan ismeretszerzéshez.

Ezekben a rendszerekben a kompetenciamérés aztán nem azt szolgálja, hogy tetten érjék, mit nem tud a gyerek. Ellenkezőleg: kizárólag arra kíváncsiak, miben erős, és miben van még további segítségre szüksége. Nálunk viszont ötödik éve éppen az ellenkezőjét forszírozzák. A személyre szabott képességfejlesztés helyett már a legalsó szinten is a lexikális tudást erőlteti az iskola, az osztályozás, sőt a buktatás újbóli bevezetése pedig arról győzi meg a gyerekeket, hogy a tanulás nem valami tanulságos kirándulás a tudás birodalmába, hanem szpartakiád, ahol minden teljesítmény prímán lemérhető egy ötfokú skála segítségével.

A magyar kormány terve, hogy úgymond kompetenciaméréssel döntse el hetedikben, ki milyen középiskolába mehet, kábé annyira európai, mint a Taigetoszról lelökdösni a gyengének látszó kisdedeket. Mégis, mit tetszik gondolni, hol lesz itt a meglepetés? Miféle nem várt készségek és képességek bukkannak majd fel a szegregált falusi elemikben, ahová a mélyszegénységben élő, iskolázatlan szülők gyerekei járnak, és ahonnan a legközelebbi könyvtár is héthatárnyira van? És ugye nem kell elképednünk azon, hogy a tehetséggondozás örve alatt tehetős értelmiségi szülők gyerekeit a falaik közé gyűjtő egyházi iskolákban mindenki olyan képességesnek mutatkozik majd, hogy onnan csak a gimnáziumokba vezethet az út.

Ennél azért egyszerűbb lenne, ha a kormány abbahagyná végre a maszatolást. Nem kéne bűvészkedni az iskolatípusnevekkel, és fölösleges vizsgákat sem kellene bevezetni, csak hogy „objektív mérés” alapján dőljön el, ki kap esélyt az életben, és ki nem. Egyszerűen ki kellene végre mondani a közoktatás új alapelvét: ki hová születik, annyit is ér. Hiszen már úgyis tudja mindenki, hogy így van.

N. KÓSA JUDIT

Népszabadság